Úton

Örülünk, amikor az egyik poszt generálja a másikat, ez történt most is, amikor a tegnapi írásra érkezett egy reakció. Szerzője szerint a magyar furcsaságokra, bosszantó dolgokra azért reagálunk érzékenyebben, mint a külföldiekre, mert érzelmileg nagyobb a tét.

Új-Zélandról kaptunk egy pár sort a tegnapi poszt kapcsán, és ez (valamint a kommentek egy része) arra késztet minket, hogy állást foglaljunk mi is.

Ez a blog soha nem tartotta feladatának, hogy a magyar politikával foglalkozzon (annál mélyebben persze, mint amennyire muszáj, mert érint), és különösen nem az olyan eseményekkel, mint amelyek az elmúlt egy-két napban felkavarták a közvéleményt. Most azért teszünk mégis kivételt, mert kaptunk egy levelet (írója névtelenséget kért), ami véleményünk szerint mégis csak szorosan kapcsolódik a blog tematikájához. Íme.

Ma kicsit változtatunk a szokásokon, mert a mai történet színhelye Budapest, egyik főszereplője pedig egy külföldi férfi. A sztori nem minden tanulság nélkül való…

Nagyon reméljük, a mai posztunk eljut a magyar kormány megfelelő helyeire, és ha eljut, akkor elgondolkodnak egy kicsit Zoltán történetén. Mert nem másról van szó, mint arról, hogy miként herdálja el az ország a tehetségeit, üldözi el a legjobbakat, akik pedig szeretnének itthon maradni és segíteni, de a körülmények teljesen méltatlanok.