Úton

A mai posztért biztosan kapunk majd a fejünkre néhány kommentelőtől, de annyi baj legyen. Ennél fontosabb az a folyamat, amit leír a mai poszt, nevezetesen, hogy pár év alatt miként lesz valakiből, aki anno a mindenáron való maradás mellett tette le a voksát olyan ember, aki szerint nincs mire várni és el kell indulni. Tetszik vagy sem, ez van...

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

István:

Bő 3 évvel ezelőttig rendre hitet tettem amellett, hogy nem szabad az országot elhagyni - dolgozni, tanulni kell mindenkinek a rá szabott feladata szerint. Csakhogy... csakhogy mint annyi más ember. jómagam is munkanélküli lettem, majd a sokadig nekifutásra sem találtam olyan munkát, amely a családom megélhetését biztosítani tudta volna.

Múltkor arról a vitáról írtunk, ami sokszor fellángol a külföldön boldogulást keresők és a Magyarországon maradók (egy csoportja) között, jelesül, hogy előbbiek vajon cserbenhagyják-e az országot és (szélsőséges vélemények szerint) elmondhatják-e véleményüket az ország helyzetéről. Ma egy olyan írást közlünk, melynek szerzője évekig élt Ausztráliában, majd hazatért.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

György:

Már egy ideje olvasom a blogot és több alkalommal is gondolkodtam, hogy hozzászólok az aktuális témához.

Húszas éveinkben (90-es évek eleje) még gyerekek nélkül mi útra keltünk és sikerült Ausztráliában élnünk közel három évet. A második utazásnak úgy indultunk, hogy nem jövünk vissza, aztán másfél év elteltével mégis hazajöttünk.

Bár alapvetően a fiatalok elvándorlásáról szól a blog, minket is meglep, mennyi levél érkezik, és ezek jó része sajnos arról szól, milyen nehéz is ma Magyarországon gyerekekkel, 30 fölött is sokaknak a megélhetés. (Remélhetőleg lassan ők is megérzik majd a gazdasági miniszter által emlegetett robusztus növekedést...) Szóval némi töprengés után úgy gondoltuk, a végül most következő írás még belefér.

Mariann

Négytagú család vagyunk, Amerikával ugyan nem tudjuk összehasonlítani a magyar viszonyokat, de időről időre odajutunk, hogy a férjemnek külföldre kell mennie dolgozni, mert a kettőnk itthoni fizetéséből nem lehet megélni. Egyáltalán nem.

Amikor a jövőről beszélgetünk, gyakran felmerül, hogy vajon visszajönnénk-e pár év múlva, ha sikerült megalapozni a jövőt, keresni egy kis pénzt, tapasztalatot szerezni, stb. Nem titok, a többség azt mondja, ha egyszer elment, nem tervezi a visszatérést. Ugyanakkor sokan vannak olyanok is, akik nem akarnak végleg külföldön maradni.

A kérdést persze mindenkinek magának kell eldöntenie, és az sem kizárt, hogy menet közben változik meg a fontossági sorrend. Mindez csak arról a levélről jutott eszünkbe, amit Gergelytől kaptunk, aki hat évet élt Amerikában, majd hazatért. Hogy mit gondol most, az rögtön kiderül.

Bár nem könnyű szembenézni vele (bárki bármit gondol, nekünk sem), nagyon sok ember nagyon elkeseredett ma Magyarországon. A magunk részéről nem gondoljuk, hogy azok a tízezrek, akik (jórészt kényszerből) elhagyják az országot biztosabb megélhetést és jobb környezetet keresve, olyan jó érzésekkel teszik ezt. Példa lehet erre egy minap érkezett levél, amit most megosztunk veletek.

Boxer:

Nagyon régóta tervezem, hogy leírjam a véleményem valahova, valakinek. Szívem szerint az Országgyűlés kellős közepén egy pódiumra felállva ordítanám, hogy lassan nem lesz nekik sem miből új szolgálati luxusautókkal közlekedni a "munkahelyükre". Szeretném leszögezni, hogy gyűlölöm a politikát, nem tartom munkának, és nem tartom szakembernek, sem azt aki űzi, sem azt aki elemzi őket!

Maximálisan megértem azokat akik nyakukba veszik a csomagot, és elmennek innen. Itt csak az tud megélni aki már egyébként is gazdag. A párommal ketten havonta megkeresünk 300.000,Ft, ami úgy gondolom, elegendő lehetne arra hogy tervezhessünk, és ne albérletbe éljünk!

Nem elég, itt élünk a fővárosban, az albérletünk havonta közel 100.000 forint. Autót tankolunk, fizetünk rá különböző adókat, és rendszeresen szervizeljük, mivel a páromnak munkaeszköz. Nem taglalnám a havi kiadásainkat, a lényeg hogy 26 évesen az a luxus számunkra, ha kispóroljuk az üzemanyagot és haza tudunk látogatni vidékre a szüleinkhez havonta egyszer.