Nagyon reméljük, a mai posztunk eljut a magyar kormány megfelelő helyeire, és ha eljut, akkor elgondolkodnak egy kicsit Zoltán történetén. Mert nem másról van szó, mint arról, hogy miként herdálja el az ország a tehetségeit, üldözi el a legjobbakat, akik pedig szeretnének itthon maradni és segíteni, de a körülmények teljesen méltatlanok.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek,problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Zoltán:
Először is azt kell leszögeznem, hogy habár ez a levél az én történetem lesz, több száz hozzám hasonló magyar értelmiségi fiatal él itt Bostonban és az ő helyzetük is többé-kevésbé hasonló.
2006-ban jöttem ki Bostonba, két évvel azután, hogy otthon befejeztem az orvosi egyetemet. Kiutazásom előtt szülész-nőgyógyász rezidens-képzésem mellett Ph.D. tanulmányaimat végeztem.
Eredetileg 10 hónapra költöztem ki Bostonba, hogy a Ph.D. képesítésemhez a kutatómunkát itt, a Harvardon elvégezzem. A témavezetőm az itteni minimálbérnek megfelelő összeggel finanszírozta az ittlétemet.
A munka jól haladt, a Ph.D.-hez szükséges publikációk is összejöttek és készültem már hazafelé, amikor is jött a hír, hogy a Szabolcs utcai kórházat, ahol szakorvosi képzésemet végeztem, egyik napról a másikra bezárták.
Telefonáltam haza, hogy mitévő legyek, de közölték, hogy jelen pillanatban még a szakorvosok sem tudják, hogy hova menjenek, nemhogy a szakorvosjelöltekkel foglalkoznának a kórházak.
Ekkor úgy döntöttem, hogy kivárom mi lesz otthon és meghosszabbítom a tanulmányi időszakomat. Mivel már látták itt, hogy jól végzem a dolgom, átvettek itteni poszt-doktori státuszba.
Sajnos az otthoni helyzet egy évvel később sem lett jobb, így még egy harmadik évet is ráhúztam a tudományos munkával, de a biztonság kedvéért már elkezdtem honosítani itt a magyar diplomámat.
2009-ben azonban betelt a pohár, és annak ellenére, hogy tudományosan jó irányba mentem, volt komoly kapcsolatom itt, anyagilag is kezdtem helyrerázódni, a családom miatt mégis hazaköltöztem a blogon sokszor emlegetett „érzelmi okokból".
Próbáltam otthon boldogulni, de a korai örömöt hamar átvette a mindennapi keserűség. Nem vette be a gyomrom az otthon tapasztaltakat. Féltékenység, megalázó rezidensi munka, még megalázóbb fizetés, katasztrofális ellátási helyzet, ahol nem operáltathatom meg a betegemet, mert nincs rá pénz, teljes kiszámíthatatlanság, erkölcstelen hálapénzrendszer, igazságtalan megkülönböztetés, katasztrofális munkakörülmények (nincs gumikesztyű a betegvizsgálathoz), stb...
Még sokáig sorolhatnám azokat a negatívumokat, amik otthon értek, de felesleges. Ilyen-olyan apró alkalmi munkákkal, fekete, fű alatti megállapodásokkal, hálapénzzel stb. persze összeszedtem a megélhetéshez szükséges (sőt annál jóval több) pénzt, de ez sosem adott lelki békét.
Pályáztam otthon a Richterhez is, hátha a vállalati szférában jobb a helyzet, de meglepő módon nem kellettem. Azt hiszem, sokallták az akkor 200.000 forint nettó bérigényemet (más fekete vagy külföldi pénzkereseti lehetőségekhez képest csekély összeg, pedig ezért a tiszta és kiszámítható összegért akkor otthon maradtam volna).
Fél évvel hazatérésem után már újra külföldi állásokra pályáztam. Fél évet töltöttem Angliában ügyeletes orvosként borzasztó munkabeosztással, de remek fizetéssel (kb 1 millió forint / hónap), és 2010 nyarán már újra a Harvard Egyetem munkatársa lettem, igaz most már a szakorvosi képzés részeként.
Azóta elvettem a lányt, akit 2009-ben itt hagytam, vettem egy lakást, egy autót, egy színvonalas szakképzés résztvevője vagyok, és fényes karrier előtt állok, kiváló anyagi elismertséggel (csak összehasonlítás végett: szakorvosi fizetések kb. nettó $12.000/ hónapnál kezdődnek). Igaz, heti 60-70 órát dolgozom, de nem bánom, mert megértem, hogy a sikeres szakmai pályafutás energiát, elhivatottságot és időt igényel.
Amikor magamba nézek, persze mindig megkérdezem magamtól: Miért is vagyok itt? A kapzsiság hozott ide, vagy valami más üldözött el otthonról? Természetesen nincs fekete vagy fehér válasz. A szürke sok árnyalata van (nagyon divatos ez a szlogen manapság), de ami biztos, hogy otthon sem szűkölködnék, de itt a pénzen túl van: szakmai munka, lehetőség, szerető feleség, tisztesség, kiszámíthatóság, lelki béke és önbecsülés.
Egy orvos szemszögéből a beteg az beteg, mindegy, hogy milyen színű a bőre. A családom és a barátaim persze nagyon hiányoznak, de őket időnként meg tudom látogatni, de az erkölcstelenség, valamint az önbecsülés és kiszámíthatóság nélküli élet az maga a lélek mérge számomra.
Így hát maradok. Legalábbis egyelőre... Honvággyal teli szívem pedig az itteni magyar közösségben talál némi oltalmat.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
A kaja árak úgy néznek ki, hogy a hús annyiba kerül mint otthon, az általános élelmiszerek tej, kenyér átszámolva drágábbak, de ahogy kijön az ember az első, amit el kell felejteni, az az átszámolgatás forintra. Ezt mindenki csak hónapok múlva felejti el.
Nem gazdagon, de nyugodtabban élünk
Az izraeli élet annyira más, mint amire számítottunk, és annyira vegyes a kép, hogy egyszerre nem is lehet összefoglalni mindent. Amitől az emberben van egy állandó pozitív hangulat, az elsősorban az időjárás. Egy évben kb. 10 hónapig süt a nap már kora reggeltől. A másik, hogy szinte állandóan parkosítanak, virágokat, fákat ültetnek. Az utcák állandóan buja zöldben játszanak, és virágok pompáznak.
Távolinak tűnik az angliai életem
Jó itthon lenni, közel lenni mindazokhoz, akikkel ugyan próbáltunk nem eltávolodni egymástól, mégis távol kerültünk. Jó érzés látni, mennyit támogatást és segítséget kapok mind a barátaimtól és a családomtól, de új ismerősöktől, sőt, teljesen ismeretlenektől is. Nem tudtam pontosan, mit kerestem, amikor hazaindultam, de megtaláltam.
Számomra mindig is fontos volt, hogy tudjam, hova tartozom, miben hiszek és miért teszek dolgokat. Azt hiszem, innen jött minden kétségem, amikor eljátszottam a letelepedés gondolatával. Ez egy gyönyörű ország, fantasztikus, intelligens emberekkel. Őszintén, minél inkább utálni akartam Angliát, annál jobban kötődtem hozzá. De mindig ott volt a kérdés, hogy vajon el tudom-e képzelni itt az életemet – és a válasz: nem.
Még ha engem haza is tud csábítani a mindenkori hatalom, a páromat, akinek ez a hazája, aki itt van otthon, akinek itt van az élete, a családja, a MUNKÁJA, mivel győzzem meg arról, hogy jöjjön velem?
Azt még el is tudom fogadni, hogy a netes rendeléseket valamilyen mértékben megadóztassák, de az, hogy az ajándékba küldött (használt) gyerekcipőre is vámot vessenek ki, azt erős túlzásnak érzem.
Lélekben minden nappal távolodunk
Nem kalandot keresni megyünk ki, ez talán az eddigiekből is kiderült, végleg szándékozunk elhagyni az országot. Dolgozni szeretnénk és nem ijedünk meg attól, hogy ha meg kell fogni a munka végét, mert tudjuk, mindezt meg is fizetik.
Utolsó kommentek