Úton

Nem nagy örömmel tesszük közzé a mai bejegyzést, mert jóérzésű ember csak elkeseredni tud azon, hogy itt tartunk. De önbecsapás lenne behunyni a szemünket és nem észrevenni a valóságot. Márpedig a valóság az, hogy egy tízfős diplomás társaságból kilencen gondolkodás nélkül és azonnal nekivágnának a külföldnek, mert nem tudnak méltó színvonalon megélni. El lehet ám ezen gondolkodni mindenkinek, akinek feladata ezen elgondolkodni és azoknak is, akiknek nem.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Kornél:

Én egy 29 éves doktorandusz vagyok. NEM bölcsész területen dolgozom, hanem élettudományin. Nem nézem le a bölcsészettudományt (voltam bölcsész), de szeretik az ilyen embereket azonnal ezzel kivégezni, hogy na, ha könyvbu*i vagy, akkor meg is érdemled...

Az életkoromból nyilván kiderül, hogy nem egyenes úton jutottam ide, sokan ezzel is kezdhetik, hogy miért pofázok, ha majd' 30 évesen még csak itt tartok, akkor meg szintén meg is érdemlem a sorsom... kussoljak csak.

Hála Istennek, özönlenek a levelek és történetek, vélemények (ezt csak bátorítani tudjuk!), a sok nagyon érdekes és megszívlelendő sztori közül is az egyik legérdekesebb egy - pontosabban két - ukrajnai iskolában játszódik. Mondhatnánk itt okosokat, meg levonhatnánk következtetéseket, de természetesen nem tesszük, mert a sztori magáért beszél. Íme!

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Katalin:

Egy éve élek a férjemmel és 9 éves lányommal Odesszában, Ukrajnában. Odesszáról tudni kell, hogy hatalmas kikötőváros a Fekete-tenger partján, történelme során a zsidó, arab és kaukázusi kereskedők és az oroszok olvasztótégelyévé vált.

Ukránul senki nem beszél, érdekes módon még az általános iskolában is csak "idegen nyelvként" tanulják a gyerekek az ukránt heti egy órában, hiszen a tanórák oroszul folynak. "Nem-ukrán mivoltára" itt mindenki nagyon büszke, ki ezért, ki azért. Erre a fordított jogállásra és érzelmekre még nagyon sok fura példa akad a mindennapokban, na meg főleg a nagy ünnepségek során, de erről majd talán máskor.

A mai posztért biztosan kapunk majd a fejünkre néhány kommentelőtől, de annyi baj legyen. Ennél fontosabb az a folyamat, amit leír a mai poszt, nevezetesen, hogy pár év alatt miként lesz valakiből, aki anno a mindenáron való maradás mellett tette le a voksát olyan ember, aki szerint nincs mire várni és el kell indulni. Tetszik vagy sem, ez van...

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

István:

Bő 3 évvel ezelőttig rendre hitet tettem amellett, hogy nem szabad az országot elhagyni - dolgozni, tanulni kell mindenkinek a rá szabott feladata szerint. Csakhogy... csakhogy mint annyi más ember. jómagam is munkanélküli lettem, majd a sokadig nekifutásra sem találtam olyan munkát, amely a családom megélhetését biztosítani tudta volna.

Múltkor arról a vitáról írtunk, ami sokszor fellángol a külföldön boldogulást keresők és a Magyarországon maradók (egy csoportja) között, jelesül, hogy előbbiek vajon cserbenhagyják-e az országot és (szélsőséges vélemények szerint) elmondhatják-e véleményüket az ország helyzetéről. Ma egy olyan írást közlünk, melynek szerzője évekig élt Ausztráliában, majd hazatért.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

György:

Már egy ideje olvasom a blogot és több alkalommal is gondolkodtam, hogy hozzászólok az aktuális témához.

Húszas éveinkben (90-es évek eleje) még gyerekek nélkül mi útra keltünk és sikerült Ausztráliában élnünk közel három évet. A második utazásnak úgy indultunk, hogy nem jövünk vissza, aztán másfél év elteltével mégis hazajöttünk.

Sokat beszélgetünk a külföldi munkavállalásról, az ideiglenes vagy végleges elköltözésről, és sokszor felmerül egy téma: ha mindenki elmegy, aki elégedetlen az ország dolgaival (és itt most kifejezetten NEM a politikára gondolunk, hanem a mindennapi ügyeinkre), akkor mitől változna meg. Kinek kellene elindítani a változásokat?

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Nagyapáink és apáink elbeszéléseiből tudjuk (no meg persze az olvasmányokból), hogy a szocializmus idején, főleg a 60-as években dívott az a mondás, hogy aki nem disszidált (ahogyan akkor hívták), az "kalandvágyból maradt itthon".