Hála Istennek, özönlenek a levelek és történetek, vélemények (ezt csak bátorítani tudjuk!), a sok nagyon érdekes és megszívlelendő sztori közül is az egyik legérdekesebb egy – pontosabban két - ukrajnai iskolában játszódik. Mondhatnánk itt okosokat, meg levonhatnánk következtetéseket, de természetesen nem tesszük, mert a sztori magáért beszél. Íme!

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Katalin:

Egy éve élek a férjemmel és 9 éves lányommal Odesszában, Ukrajnában. Odesszáról tudni kell, hogy hatalmas kikötőváros a Fekete-tenger partján, történelme során a zsidó, arab és kaukázusi kereskedők és az oroszok olvasztótégelyévé vált.

Ukránul senki nem beszél, érdekes módon még az általános iskolában is csak „idegen nyelvként” tanulják a gyerekek az ukránt heti egy órában, hiszen a tanórák oroszul folynak. „Nem-ukrán mivoltára” itt mindenki nagyon büszke, ki ezért, ki azért. Erre a fordított jogállásra és érzelmekre még nagyon sok fura példa akad a mindennapokban, na meg főleg a nagy ünnepségek során, de erről majd talán máskor.

Most másról szeretnék beszélni, nevezetesen arról, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézni azoknak, akik idegen országban íratják a gyermeküket iskolába, illetve mire kell nagyon odafigyelni. Voltak félelmeim, hogy mi lesz, hogy egyáltalán lehetséges-e csak úgy „bedobni a gyereket a mély vízbe”, de számtalan ismerősöm – akik hasonló cipőben jártak – erősített meg abban, hogy igen, ez a jó megoldás. Hát legyen.

Magániskola, luxusautók és márkás cuccok

Már két és fél hónapja éltünk itt, amikor eljött a szeptember. Egy itteni kollégám által javasolt magániskolába el is mentünk (államiba nem lehetséges, csak ha állandó lakosok vagyunk), hogy beírassuk a gyereket harmadik osztályba. Egy oroszul jól beszélő kollégám jött el „tolmácskodni”, jóllehet már valamicskét pötyögtünk (még a lányom is).

Rossz érzésem volt a beíratás során. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi, de betudtam az idegen közegnek. Minden tanító néni, beleértve az igazgatónőt is, mintha csak a címlapról lépett volna ki, mindenkin márkás cucc, a suli előtt hatalmas és méregdrága autók. Nem gondoltam, hogy a szülőké, mert közvetlen a suli mellett van az orosz konzulátus, gondoltam biztos az ottani diplomatáké.

A beíratás 5 perc volt, az igazgatónő felírta a gyermekem nevét, aztán elküldött a pénztárba fizetni. 400 Hrivnya havonta (kb. 108 000 Ft), kicsit sokalltam, de gondoltam, hogy ezért a pénzért – ahogy az igazgatónő is mosolygósan megígérte – majd mindent megtesznek, hogy a lányom beilleszkedjen és jól érezze magát.

Otthagyták egy folyosón

A második baljóslatú jelet a tanévnyitón kaptam. A tömegben felfedeztem az igazgatónőt, ő lerázott és mondta hogy keressem meg a 3A osztályfőnökét. Beletelt egy időbe, mivel soha nem láttam azelőtt. Kiderült, hogy semmit sem tud arról, hogy új kislány érkezik az osztályába, aki ráadásul még oroszul sem tud. Furcsálltam, de megint betudtam az itteni közegnek.

Az első iskolai napon már bizton hallgathattam volna a megérzéseimre, a gyereket egy ismeretlen tanító kivette a férjem kezéből, és mondta hogy majd ő beviszi az osztályba, nyugodjon meg az apuka. Nem így lett, otthagyta a folyosón egy padon, és amikor elkezdődött az első óra, akkor az én hős lányom felállt, és a zsebében azzal a kb. 10 orosz szóval elindult megkeresni az osztályát. Megtalálta.

Sikoltva rohantam volna el

Az osztályfőnök leültette, de be nem mutatta az osztálynak, sőt látványosan nem foglalkozott vele később sem, és nem védte meg, amikor bántani próbálták. A gyerekek persze példakövetőek, úgyhogy a lányomat kiközösítették, és mivel tudták hogy nem beszél oroszul, mutogatva némán próbáltak magyarázni neki.

Rettenetesen megalázó lehetett, én sikoltva rohantam volna el, de az én lányom nem panaszkodott, nem sírt, hősiesen állta a sarat. Máig nem tudom honnan vette az erőt, még ő próbált minket nyugtatni, hogy majd minden jó lesz. Az elejtett szavakból három hét alatt összeállt a mozaik.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor az igazgatónő magához rendelte a gyermekemet, és megüzente vele hogy nem megfelelő a ruházata (farmer és ing), itt mindenkinek kiskosztümben!!!!!, a fiúknak öltönyben!!! kell járnia. Persze a szülők egymásra licitáltak, ki tud jobb Armani vagy Dolce Gabbana öltönyt beszerezni a gyereknek. Agyrém.

Már a portás néni is tudta

Azonnal kivettük, és egy darabig nem járt iskolába, kivéve az otthoni tanulást az apjával a magyarországi vizsgákra (itthon magántanuló maradt, hogy ne veszítsünk évet).

Sokáig böngésztem a neten, mire kiválasztottam a következő iskolát, kicsit távolabb a bérelt lakásunktól, de tágas, nagy udvar, stb. Waldorf iskola. Hát nem is tudom, gondoltam magamban, nem nagyon ismerem, nem tudom milyen metodológiát használnak, annyit hallottam, hogy elég szabadelvű.

Lebeszéltem telefonon egy találkát az igazgatóval (akkorra már kicsit beszéltem a nyelvet) és elindultunk. Amikor beléptünk a suliba, már a portás néni is tudta hogy jövünk, azonnal vitt az igazgatóhoz. Odajött az osztályfőnök, és azonnal el kezdett „beszélgetni” a lányommal.

Megfogta a kezét, elvitte az osztályterembe, és elújságolta, hogy új kislány jön hozzájuk. Fél óra múlva - már réges rég végeztünk az igazgatónőnél – a lányom még mindig bent volt a teremben, pedig aznap még nem akartuk otthagyni, csak megnézni a sulit. Mit csinál már ennyi ideig?

Szétvetett az ideg, odalopakodtam az ajtóhoz, és bekukucskáltam. Tudnom kellett, mi folyik. Ledöbbentett a látvány, a lányom magyar dalokat énekelt, meg szavalt, az osztálytársai meg tapsoltak. Hihetetlen jó hangulatú, családias kis osztály volt, ahol az osztályfőnök az első pillanatban egyértelművé tette az osztály előtt, hogy az új kislány nem azért nem beszél oroszul, mert hibbant, hanem azért mert magyar. Hallgassátok csak, milyen szépen szaval meg énekel magyarul!

Tökéletesen beilleszkedett

Az osztályban – azóta is oda jár - a lányom lett a kedvenc, magyarul tanítja az osztálytársakat, akik lelkesen segítenek neki megérteni mindent ami körülötte zajlik. A Waldorf jellegű iskolákról pedig csak a legjobbakat tudom elmondani, egyértelműen az egymás elfogadásának filozófiájára épül.

Nagyon sok rajzolás, festés, kézműveskedés van beépítve a mindennapokban, ami mind elősegítette az egyre könnyebb kommunikációt a többiekkel. Év végén az osztály egy kis színdarabot adott elő, és a lányom is szerepet kapott. Meg se lehetett már mondani, hogy melyik nem orosz kislány. Nagyon büszke voltam rá.

Beláttam, hogy a pedagógusi hozzáállást, és igaz törődést nem lehet megvásárolni, hiszen ebben a suliban felét sem kellett fizetni, mégis mindenki megtett mindent hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Később a kislányom Magyarországon mindenből kitűnőre vizsgázott. Ez persze az apjának is köszönhette, aki folyamatosan készítette fel.

Meglehet, az írásom egy kicsit hosszúra sikeredett, tele érzelmekkel, de mindenképp ki akartam domborítani a szülők felelősségét abban, hogy észrevegyék, ha valami baj van, és a pedagógusok felelősségét abban, hogy a gyermeki kis lelkek ne sérüljenek. Na meg itt van a közhely, hogy pénzért nem lehet mindent megvásárolni...