Úton

Nagyon reméljük, a mai posztunk eljut a magyar kormány megfelelő helyeire, és ha eljut, akkor elgondolkodnak egy kicsit Zoltán történetén. Mert nem másról van szó, mint arról, hogy miként herdálja el az ország a tehetségeit, üldözi el a legjobbakat, akik pedig szeretnének itthon maradni és segíteni, de a körülmények teljesen méltatlanok.

Mai szerzőnk, Dóri régóta álmodozott arról, hogy külföldi egyetemen tanul tovább, és amikor jött a lehetőség, meg is ragadta - annak ellenére, hogy ismerősei megpróbálták visszatartani, mondván, élete legnagyobb hibáját követi el, amikor nekiindult - először au-pairnek. (A kép illusztráció.)

Nem nagy örömmel tesszük közzé a mai bejegyzést, mert jóérzésű ember csak elkeseredni tud azon, hogy itt tartunk. De önbecsapás lenne behunyni a szemünket és nem észrevenni a valóságot. Márpedig a valóság az, hogy egy tízfős diplomás társaságból kilencen gondolkodás nélkül és azonnal nekivágnának a külföldnek, mert nem tudnak méltó színvonalon megélni. El lehet ám ezen gondolkodni mindenkinek, akinek feladata ezen elgondolkodni és azoknak is, akiknek nem.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Kornél:

Én egy 29 éves doktorandusz vagyok. NEM bölcsész területen dolgozom, hanem élettudományin. Nem nézem le a bölcsészettudományt (voltam bölcsész), de szeretik az ilyen embereket azonnal ezzel kivégezni, hogy na, ha könyvbu*i vagy, akkor meg is érdemled...

Az életkoromból nyilván kiderül, hogy nem egyenes úton jutottam ide, sokan ezzel is kezdhetik, hogy miért pofázok, ha majd' 30 évesen még csak itt tartok, akkor meg szintén meg is érdemlem a sorsom... kussoljak csak.

Hála Istennek, özönlenek a levelek és történetek, vélemények (ezt csak bátorítani tudjuk!), a sok nagyon érdekes és megszívlelendő sztori közül is az egyik legérdekesebb egy - pontosabban két - ukrajnai iskolában játszódik. Mondhatnánk itt okosokat, meg levonhatnánk következtetéseket, de természetesen nem tesszük, mert a sztori magáért beszél. Íme!

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Katalin:

Egy éve élek a férjemmel és 9 éves lányommal Odesszában, Ukrajnában. Odesszáról tudni kell, hogy hatalmas kikötőváros a Fekete-tenger partján, történelme során a zsidó, arab és kaukázusi kereskedők és az oroszok olvasztótégelyévé vált.

Ukránul senki nem beszél, érdekes módon még az általános iskolában is csak "idegen nyelvként" tanulják a gyerekek az ukránt heti egy órában, hiszen a tanórák oroszul folynak. "Nem-ukrán mivoltára" itt mindenki nagyon büszke, ki ezért, ki azért. Erre a fordított jogállásra és érzelmekre még nagyon sok fura példa akad a mindennapokban, na meg főleg a nagy ünnepségek során, de erről majd talán máskor.

Az egyoldalúság és elfogultság látszatát is szeretnénk elkerülni, no meg hiszünk a vitákban, ennek jegyében ma a másik oldalt mutatjuk meg - azaz az érveket amellett, hogy miért nem rosszabb a helyzet Magyarországon, mint Európa (vagy akár a világ) sok más helyén. Kíváncsiak vagyunk a véleményetekre!

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

panny87

Ki tart pisztolyt az emberek fejéhez, hogy márpedig te itt maradsz? A felelősség hiánya nagyon érezhető. Mindenki hibás, csak én nem. A legtöbb fiatal azért választ "büfészakot", mert azt könnyebb elvégezni, mint mondjuk az orvosit vagy a mérnök szakokat. Tisztelet a kivételnek.