Mai szerzőnk, Dóri régóta álmodozott arról, hogy külföldi egyetemen tanul tovább, és amikor jött a lehetőség, meg is ragadta – annak ellenére, hogy ismerősei megpróbálták visszatartani, mondván, élete legnagyobb hibáját követi el, amikor nekiindult – először au-pairnek. (A kép illusztráció.)
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Dóri:
Az utóbbi hetek posztolóitól felbuzdulva én is megosztanám a külföldi tapasztalataimat.
Ahogy pár napja Anita, úgy én is belekóstoltam az au-pairkedésbe, bár mindössze egy nyár erejéig Angliában. Akkor 18 voltam és egy angol kéttannyelvű gimibe jártam, ahol meg kell hagyni, hogy a nyelv alapjait jól belénk verték. Ennek ellenére nagyon kis önbizalommal makogtunk az órákon.
A legtöbb ember meglepődve fogadta, hogy a szüleim elengedtek, rengetegen vádaskodtak, felelőtlenségnek tartották, mondván, túl fiatal vagyok. Ennek ellenére egy meghatározó, sok pozitív és sok negatív élménnyel tarkított tapasztalat volt, s ami a legfontosabb, magabiztosan kezdtem angolul beszélni.
Már egész kicsi koromtól álmodoztam arról, hogy külföldi egyetemre megyek majd továbbtanulni, így újabb becsmérlő megjegyzésekkel szembenézve érettségi után nem jelentkeztem magyar egyetemre.
A családomon kívül szinte minden ismerősöm és barátom meg volt győződve hogy életem egyik legnagyobb hibáját követem el, és hogy soha többé nem ülök vissza az iskolapadba (nem feltétlenül értem, hogy alig 20 évesen hogy lehet valakit így leírni).
Azt tudtam, hogy az egyetemre az anyagiakat nekem kell megteremteni, hiszen egy általános iskolai tanár és egy gyári munkás fizetéséből két gyereket nevelni és egy két szobás panelt fenntartani még lehetséges, de külföldön albérletet, kaját és közlekedést fizetni, miközben a másik gyereknek ugyanezeket Pesten kell biztosítani… hát nem lehetséges.
Egy fél évet próbáltam otthon érettségivel, felsőfokú nyelvvizsgával munkát találni, és az egyetlen, amit félév után sikerült találnom, az egy diákmunka közvetítőn keresztül 8 órázás egy gyárban 400 forintos órabérért.
Így aztán fogtam magam és Angliába mentem bentlakásos ápolónak. Mondanom sem kell, hogy alig 21 évesen messze a legfiatalabb voltam, és nagyon aggódtam, hogy a korom miatt nem vesznek majd fel.
Mégis megkaptam az állást, és a munkám során Anglia újabb rétegeit ismertem meg, sok helyen jártam, és rengeteg emberrel találkoztam. Fél év alatt pedig olyan kezdőtőkére tettem szert, ami mint utólag kiderült, fedezte az első egyetemi évemet.
Felvettek Dániába, és életem eddigi legjobb évét töltöttem ott. Munkát nehezebb találni, nagyon elvárják a dán nyelvtudást, de ha a vikárnál (helyettesítést intéző munkaközvetítő irodák) egyszer elkezdesz dolgozni, akkor sínen vagy.
Tovább tartott, mint gondoltam, de elkezdtem kapni az egy-egy napos munkákat. Az persze nagyon nem tetszik senkinek, hogy este hatkor hívnak, hogy reggel 7-re legyél a szomszédos városban, de mit lehet tenni, ez van…
Két teljes éve élem azt az életet, amiről álmodtam, jelenleg épp Spanyolországban tanulok egy csereprogram keretein belül. Még mindig nem tudom, sikerül-e fedeznem a fennmaradó két évet a tanulmányaimból, de mindent megteszek érte, és ha bárki kérdezi, nagyon szívesen dolgoznék otthon (persze ha találok állást), úgy, hogy engem nem az állam taníttatott, a szüleim pedig rendesen adóznak.
A korombelieknek pedig ajánlom, hogy próbálják ki magukat idekinn, rengeteg mindent érdemes látni, megtapasztalni.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
A német élet nyugodt élet, környezetbarátok, és sokkal jobb életet élnek, mint mi otthon. Mikor lesz olyan, hogy egy konyhában min. 3 féle szemetes található??? (bio, papír, üveg) Nem olcsóbbak a dolgok, mint otthon, viszont amikor a leárazás itt tényleg leárazás és olyankor sokkal olcsóbb minden.
Ahol nem vagyunk rettenetesen egyedül
Most hogy körülnéztünk Európában (én éltem Angliában is egy évet még 20 évesen) és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mi a helyzet, sokkal jobban értékelem az otthoni kisvárosi életet, ahol rám köszönnek az ismerőseim és biciklivel járunk az oviba.
Hogyan jutottunk el addig, hogy elmentünk
Teljesen átlagos családi életet éltünk a „válság” bekövetkeztéig. Elérkezett az idő, hogy a gyerekek mellől végre dolgozni menjek, mert hát a legkisebb is elkezdte az ovit. Na, itt kezdődtek a problémák…
Nem tervezünk sem továbbállni, sem hazamenni
Most hogy sikerült nyélbe ütni a lakhatást és van munka, lesz időnk egymásra és az "igazi" Németországra. Élvezzük, hogy a lakást bútorozzuk éppen, szépen lépésről lépésre. Örülünk egymásnak és annak, amink van. Ha nem lett volna kollégám, üres lakással, szerintem mindezidáig megoldatlan lenne a lakhatásunk. Szerencsésnek mondhatom magunkat.
Jól elvagyok, de nem vagyok gazdag
Könnyebben teszek félre az itteni fizumból, mint az otthoniból tettem, de mindez sokkal nagyobb lemondással is jár. Már nagyon készülök haza, remélem, hamarosan sikerül hazaköltöznöm.
Nem erről álmodtunk, de jött egy lehetőség
Ha lakásunk van, házat akarunk, ha Opelunk van, BMW-t akarunk,(ha egy nőnk van, kettőt akarunk—ez csak vicc!) , és közben a szerzés-birtoklás hevében, fontos dolgok mellett elmegyünk, lassan kiégünk, mert erről szól az életünk, míg el nem visz egy infarktus, vagy agyvérzés.
Összességében havi szinten 600 euróval kaptam kevesebbet a megbeszéltnél, az ilyen-olyan félrebeszélések miatt. (…) A végére maradt 200 euró, ha egy hónapban egyszer hazajöttem, akkor 50! Szóval egészen egyszerűen úgy döntöttem, hogy 50 euró, (de legyen 200), szóval 200 euró nem ér annyit, hogy távol éljek mindentől és mindenkitől, akit szeretek és kedves nekem egyrészt, másrészt utáltam a munkámat és a szállásomat is!
Utolsó kommentek