Úton

Úgy tűnik, lassan beindulunk a Facebookon is, jönnek az első hozzászólások ott is, úgyhogy úgy döntöttünk (bátorításként is), hogy a mai posztot azokból válogatjuk. Elsőként Beatrix véleményét adjuk itt közre:

"Én gimi után döntöttem úgy, hogy nekivágok Angliának, nem is gondolkoztam rajta anno, hogy Magyarországon akarok majd egyetemre járni, majd fillérekért dolgozni, mint diplomás.

Kint először irodában dolgoztam, majd egyetemre is jelentkeztem, közben megismertem a férjemet, aki angol, s most már van egy kis huncut gyerekünk.

Némileg minket is meglepő módon, de érkeznek a levelek, tegnap Zsolt amerikás, nyári táboros sztoriját ismerhettétek meg, ma Kinga írt, igaz, ő még Magyarországról. A kérdés (menni vagy maradni?) tulajdonképpen nem az, hiszen a végkövetkeztetése egyértelmű.

Kinga:

Még egy évem van érettségiig, szóval tulajdonképpen van még időm eldönteni, mit is akarok pontosan, bár az is igaz, hogy minél többet gondolkodom rajta, annál inkább rájövök, hogy nem is olyan sok az az idő.

A suliban a most érettségizettek közül sokan gondolják úgy, hogy (főleg, ha nem sikerül a magyarországi felvételi, amire lássuk be, van esély), fogják magukat és nekiindulnak.

Örömmel jelentjük, megkaptuk az első történetet, Zsolt rögtön érdekes ötlettel állt elő, hiszen egy amerikai gyerektáborban vállalt pár éve nyári munkát. Mondjuk idén már aligha megy a dolog, ha valaki kedvet kap, de jövőre is lesz nyár, és nem árt időben elkezdeni intézni a dolgokat. Következik tehát Zsolt levele és csak bátorítani tudunk mindenkit, írjon a terveiről, vagy ha már kint van, tanul, dolgozik külföldön, a tapasztalatairól!

Zsolt:

Az egyetemen láttam meg egy újságot, abban hirdették meg, hogy amerikai gyerektáborban lehet munkát vállalni. A megadott honlapon kellett regisztrálni és kitölteni mindenféle kitöltendőket, aztán jöhetett az ügynökség.

Mondjuk mielőtt az ember nagyon beleélné magát, érdemes tájékozódni az ügynökség felől, nehogy csattanj a végén. Nekem szerencsém volt, tényleg elismert cégről volt szó, aminek célja az egyetemisták kijuttatása (és mindezt nem is valami őrült összegért).

Elindultunk, és ennek sok oka van, de a legfőbb, hogy nem látjuk a jövőnket ebben az országban. Nem vagyok, nem vagyunk egyedül, mást ne mondjak, a Tárki minapi felmérése szerint minden ötödik felnőtt magyar tervezi, hogy elmegy az országból, de úgy, hogy talán vissza sem jön.

Ha ez nem lenne elég, a 30 év alattiak fele mondta azt, hogy indulna, ha lehet, inkább előbb mint utóbb. Hát jelentem, itt vagyok, az 50 (na jó, 48) százaléknyiból egy ember.

Mivel ez egy blogindító bejegyzés, nem akarom túl hosszúra nyújtani (remélhetőleg, lesz még elég időnk és módunk beszélgetni), de remélem, ott fent, a magasban (a Kossuth tér magasában) üldögélő urakat nem lepte meg nagyon ez az arány. Lehetne (és nem kizárt, hogy lesz még) rosszabb is.

A miértekről számtalan szó esett már, ha szétnézek magam körül, akkor azt látom, hogy a reménytelenség, a kilátástalanság a legfőbb hajtóerő, meg persze az, hogy a fenének sincsen kedve visszafizethetetlen adósságokba dönteni magát, vagy teljesíthetetlen kötelezettségeket vállalva aláírni, hogy szakállas vénember lesz, mire kiteheti a lábát az országból az ösztöndíjért cserébe.

Egyszóval útra kelünk, és szeretnénk ezt veletek közösen megtenni. A blog nem csak a 30 év alatti fiataloknak szól, de elsősorban nekik, nektek. Segítsünk egymásnak, meséljük el, kinek hogyan sikerült (vagy kinek hogyan nem), osszuk meg a terveinket – közösen alighanem könnyebb!

Várjuk tehát a sztorikat, a véleményeket, legyen ez a MI fórumunk - írd meg, merre indultál, hová érkeztél, vagy ha még nem indultál el, akkor merre mennél, legyen az Ausztria, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, vagy akár az Egyesült Államok... bárhol a világon.

Ahova írhattok: utrakelo@gmail.com. Vagy csatlakozzatok a Facebookon egy most induló közösséghez, legyetek az elsők közt!