Nem szoktuk, de most idézettel indítjuk a posztot, a mai posztból idézünk: „ajánlom mindenkinek, hogy 2-3 évre lásson világot, mert a látókörét biztosan kitágítja. Utána jöjjön haza és gyarapítsa azok növekvő táborát, akik tényleg tudják, merik, teszik!” Szívünkből szól.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek,problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Ábel:
Annyian közreadták történetüket ebben a rovatban, tovább már én sem állom meg, hogy megírjam, mit tapasztaltam külföldön. Félig vagyok azonban csak az országhatáron kívül, továbbra is itt lakom. Az ingázók, ahogy itt mondják, a pendlizők népes táborához tartozom.
Hogy hogyan kerültem külföldre, abban is van valami tipikusan hazai, én ugyanis építkeztem. Sokaknak ismerősen csengő fogalmakat említek most: devizahitel, svájci frank, építőcég, alvállalkozók, eltűnt pénz. Szerintem lélekben máris rokon velem az olvasók 10 százaléka.
Először jött a válság, a megemelkedett törlesztőrészletekkel, rá néhány hónapra az építőcég is bejelentette, hogy tönkrement, nem tudja az építkezést folytatni. Körbetartozni, megrendelt munkáért nem fizetni, illetve megrendelést irreálisan alacsony áron elvállalni már akkoriban is divat volt az építőiparban.
Az újabb kölcsönök és hitel cselekvésre sarkallt bennünket. A fogyasztásunk drasztikus visszafogása mellett én is kivettem a részem az erőfeszítésekből, tanultam, tanárhoz jártam és végre megszereztem a német nyelvvizsgát, amit előtte néhány próbálkozással nem sikerült. A muszájnál jobb edző nincs.
Pályáztam hirdetésekre, állásinterjúkra jártam és nem veszítettem el a hitemet, hogy sikerülni fog. Fél év múlva és a negyedik állásinterjú után egy sötét decemberi hajnalon kelni kellett és a vonathoz igyekezni, első munkanapomon Bécsben, egy kórházban. Ennek pontosan két éve.
Rendkívül furcsa volt nekem a sok külföldit nem mint turistát útbaigazítani, hanem mint kollégával kezet fogni. És szembesülni a tudattal, hogy ezúttal én vagyok külföldi. Bécsben igazából rá se legyintenek, ha valaki nem osztrák, a város egyharmada bevándorló vagy annak gyereke. És mi magyarok még viszonylag szimpatikusabb bevándorlónak számítunk.
Az itthon megszerzett szakmai tapasztalatot és elméleti tudást sem kérdőjelezték meg sosem. Úgy érezhettem magam, mint aki bekerült Európa vérkeringésébe. Erről tudnék bővebben is írni, de az több oldalt töltene meg, talán egy másik fórumon megteszem.
Te jó ég! – vigyorogtunk szintén frissen kikerült magyar munkatársammal, ahogy az ablakon keresztül, a háztetők fölött a szarvasszobros házat néztük a Taborstrasse-n. Ezt el sem hisszük, kinn dolgozunk Bécsben! Öt perc ide az Uránia és a Donaukanal!
Másnak talán hétköznapi dolog ez az egész külföldi munkavállalósdi. Hiszen mindnyájunknak van több ismerősünk is, aki nyakába vette a világot, páran közülük a Föld túlsó oldalán élnek. Azonban számomra egy óriási nagy kaland ez mind a mai napig.
Ami nagyjából az összes nehézséget jelentette, de azt nagyon, az a nyelv és a kommunikáció volt. Hogy van egy középfokú nyelvvizsgád, az jó lehetett a valamikori hivatalos munkavállalási engedélyhez, de igazából nem vagy kinn vele a vízből.
A pergő, sajátos tájossal fűszerezett párbeszédekből kezdetben jó, ha ötödrészt értettem, bizonyos embereknél pedig egyáltalán semmit sem. Érdekes módon úgy tűnt, hogy ez engem zavar legjobban.
Persze kialakultak ellenlábasok, akik nem nézték jó szemmel ezt az újabb külföldit, aki néha mintha süketnéma, néha mintha ostoba lenne. Voltak pillanatok ebben a két évben, amiket szívesen kihagytam volna az életemből.
Például mikor a vonal túlsó végén leteszik a telefont, mert rájönnek, hogy hiába ismétlik meg egyre hangosabban a mondandójukat, nem fogod megérteni. De a többség jóindulata és türelme, no meg a saját konok kitartásom aztán lassan átlendített a nehézségeken.
Jelentem, az osztrák a miénkhez képest egy hihetetlenül toleráns nép. Minden sokatmondó bűnözési statisztika ellenére (igen jelentős részét a bűncselekményeknek kelet-európai követi el) nincs lincshangulat az országban, ahogy hasonló helyzetben szerintem nálunk lenne.
Tudom, hogy vannak, akik ellenkező tapasztalatokra tettek szert nyugati szomszédunknál. Mégis azt gondolom, ha a munkád révén kivívod a megbecsülést, más irányú tulajdonságaiddal együtt is elfogadnak.
Igen, ez volt, ami feltűnt egy idő után, hogy mennyire munkaközpontúak. Mindenki, az osztályvezetőtől a takarítónőig, igyekszik bizonyítani, hogy alkalmas a feladatára és hogy első osztályú minőséget produkál. A „jó lesz ez már így is, minek törjem magam ennyi fizetésért” mentalitás itt ismeretlen.
Persze meg is fizetik őket. Mégis itt van a kutya elásva. Amit mi magyarok eltanulhatnánk tőlük (össznépileg és beleértve a politikusainkat is), hogy nem a körülményekre hivatkozunk, hanem ha összeszorított foggal is, de kihozzuk a legjobbat a munkánkból.
Ha tiszta pályaudvari wc-t találsz; ha azért veszel magyar botturmixot, mert tudod, hogy jó minőségű; ha tudod, hogy a hentes a mérésnél nem ver át; ha a szomszéd nem azt meséli, hogyan vesztegette meg a rendőrt gyorshajtás után, ha az orvos nem a hálapénzért törődik veled, ha a házadat szerződés szerinti összegért és időre felépítik, ha a választásokkor csak negyedannyit ígérnek, de annak háromnegyedét meg is valósítják, nem úgy gondolnád-e, hogy történt valami és ezen a Magyarországon érdemes élni? Hogy te is hajlandó vagy a maximumot nyújtani?
Nem tervezek örökké külföldön dolgozni. Egyfajta hasznos és jövedelmező tanulmányútnak tekintem. Túl a negyedik x-en nem fogok már hazát váltani. De ajánlom mindenkinek, hogy 2-3 évre lásson világot, mert a látókörét biztosan kitágítja. Utána jöjjön haza és gyarapítsa azok növekvő táborát, akik tényleg tudják, merik, teszik! Ez az ország nem elveszett ország, ha nem mondunk le róla és lépésről lépésre kijavítjuk.
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Élvezem, hogy ilyen sokszínű London, és lehet, hogy csak szerencsém van, de ennek inkább csak az előnyeit (sokféle ember, autentikus kaják, sokféle zene, kultúra keveredése) érzem, a hátrányát nem nagyon.
Így karácsonyoznak Ausztráliában
Azzal, hogy 160-170 különböző nemzetiség él itt, a Karácsony és a szokások is összeolvadtak, és teljesen más értelmet kapnak az ünnepek. A tengerpartokat persze lerohanják az ünnepi időszakban is, de az iskolaszünet alatt a családok mennek, amerre a kocsi viszi őket, akármelyik tengerpartra az országban.
Nyelvtudás nélkül ma már csak a legalja munkáknak is a legalját lehet megkapni. Ma már nagyon nagy a konkurencia, és mindenki inkább azt választja, aki legalább megérti, amit mondanak neki.
Tettem azért, hogy másként legyen
Mióta eljöttem otthonról és erre büszke is vagyok, nem szedek nyugtatókat, mert amikor felkelek, tudom, hogy van munkahelyem, ahova bemegyek dolgozni minden nap és mindig pontosan ki is fizetnek.
Hónapokig hitegettek, majd felmondtak
Én ezt nagyon nem tartom fairnak, gondolkodom, hogy ügyvédhez fordulok, kártérítést akarok követelni. Ugyanakkor kizárni sem akarom annak a lehetőségét, hogy egy másik céghez elmenjek dolgozni, márpedig a pereskedéssel erre megvan a lehetőség.
A váratlanra lehetetlen felkészülni
Lakhatási, munkavállalási problémák mindig kiszámíthatatlanok. Még akkor is lehet gond, ha valaki biztosra megy, szerződéssel. Soha ne hagyjuk a figyelmünket lankadni, mert mind idegileg, mind pénzügyileg megviselheti a vállalkozó szelleműeket!
Utolsó kommentek