Igazán nagyszerű írást kaptunk (ismét) Ábeltől, aki Bécsbe ingázik és leírta nekünk egy napját. Ma az első részt adjuk közre, azaz elindulunk hajnalban otthonról és megnézzük, hogyan sikerül beérni a munkába.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Ábel:
04:42
Három perccel azelőtt, hogy az ébresztőóra a telefonomon megszólalna, fölkelek, csendben kiosonok az előtérbe, hogy a család nagyobbik része ne ébredjen föl. Hatástalanítom az ébresztést.
Az este előkészített ruhába felöltözök, közben elrágcsálok egy almát. Jól emlékszem az angol közmondásra, miszerint napi egy alma távol tartja az orvost, őbelőlük pedig jó néhánnyal találkozni fogok ma. Nem árt felkészülni. Feleségem készítette napi ellátmányomat, három szendvicset egy dobozban a hátizsákba csúsztatom.
04:58
Felberreg az autó motorja, lassan kigurulok az útra. Sötét és hideg van, fűtésre állítom a szellőzést. Kikanyarodok a főútra és a falut elhagyva felfelé, a város felé hagyom kapaszkodni a járművet. Félúton már melegszik a motor, jóleső meleg levegőt ereszt a hideg kormányra gémberedett ujjaimra.
Álmos vagyok. Mindennap túl álmos vagyok ahhoz, hogy felkeljek, de muszáj menni. Sokkal korábban átgondoltam már, hogy érdemes-e negyedóra helyett két órát utazni a munkahelyig, eldöntöttem, hogy igen, most már nincs visszaút. Pontosabban van, hogyne volna, de éppen a hátraarc lenne végleges és azt nem akarom.
Mire mindez végigfut standby üzemmódban működő agyamon, beérek a vasútállomásra. Közben elmélázok, mi lenne, ha autóval mennék tovább és nem kellene vonatra, meg földalattira sietni, a munkahelyemen szállhatnék ki.
Próbáltam már, nem jön szóba. Először is, akkor parkolóbérletet kellene váltanom, autópálya-matricát, plusz a benzin. Autóval durván kétszer annyiba kerül az utazás.
Másodszor, a határ felé vezető úton besorolnék az autókonvojba, a többi ingázó közé. Legalább 15 percet veszítenék azzal, hogy a kocsisor vörös stoplámpáival mint valami óriás hernyó araszol előttem öt kilométer hosszúságban és az autópályáig nem változik lepkévé.
Harmadszor nem vagyok arra alkalmas állapotban, hogy részt vegyek az osztrák főváros reggeli autóforgatagában. Egyik munkatársam azt mondta, ha 7 előtt nem érsz be, akkor kezdésig már nem is fogsz. A több sávba tömött járműoszlopok, a dugók, és a 7 után tetőző reggeli csúcsforgalom esélyt sem hagy rá.
05:14
Elindul a vonat, monoton zakatolva gyorsul, elhagyja előbb az utcákat, tereket és házakat, majd az országhatárt is. A határból világosban sem látszik semmi, így sötétben meg pláne nem. Ugyanazok a fasorok, szántóföldek és domboldalak innen és túl.
Az ilyen korán menő vonatok utasai mind pendlizők, azaz ingázók. Mindenki igyekszik hasznosan tölteni a bő egy órát, amíg beérünk. Páran újságot olvasnak, egy fiatalember filmet néz a táblagépén. Egy lány sminkel. A többség viszont szunyókálni próbál. Becsukott szemmel mozdulatlanul ülnek, míg a vonat a következő megállókon újabb ingázókat vesz fel.
Fogynak a szabad ülőhelyek, egy egész tömeg munkavállaló - magyarok és osztrákok – robog a nagyváros felé. Rutinos ingázók kifejlesztették azt a szokást, hogy a felakasztott kabátjuk mögé bújnak. A kabát mögött sötét van, meleg és viszonylagos csend. Szótlanul száguldunk a kötelesség hívó szava felé.
06:24
Amikor már éppen kezdenék bealudni, a vonat befut Bécs Meidling nevű állomására, ami a legforgalmasabb is egyben, legalábbis az volt, amíg nem épült meg az új Westbahnhof.
A rengeteg ember sietősen, de egy szó nélkül kitolong a peronra. Ott ugyanilyen tömegben a beszállni akarók várakoznak, néma sorfaluk között tolongunk a lépcsőig.
Nagyjából ugyanúgy öltöznek, mint amit itthon is megszoktunk, de arányaiban több köztük a divatos, a jólöltözött. Tudom, hogy a vonatom 2 perccel előbb ért be. Ez azt jelenti, hogy ma nem kell futnom a 3 peronnal arrébb induló következő vonatomra, el fogom érni lépéstempóban is.
Elmaradhatatlan az ingyenes helyi bulvárlapot a kötegről elemelni, sorban állunk érte. Jó lesz hazafelé olvasni. Már jön is az itteni helyiérdekű vonat.
06:30
Szerepcsere, most én várom a kinti embersorfalban, hogy a kiszállók elfogyjanak és betódulhassunk. Már sokkal vegyesebb a nemzeti összetétel. Ázsiaiak, törökök, afrikaiak, szlovákok, szerbek, magyarok és persze osztrákok szorulnak össze a hosszú szerelvény belsejében.
Minden ülőhely foglalt, az állóhelyek szintúgy. Feltűnő, hogy senki nem adja át a helyét az idősebbeknek, amikor én megpróbálom, nem fogadják el. Itt mindenki jótáll magáért. Viszont ha van hely üresen, nem kérdezik meg a mellette ülőt, hogy szabad-e a hely, hanem szó nélkül leülnek. Gyakran épp, hogy csak ki tudja rántani táskáját alóluk a mellettük ülő.
A hazai vonatok után ez kissé szokatlan, talán udvariatlannak is tűnhet. De benne van az egyenlőség és rend magabiztos tudata. Minden ülőhely szabad, ahol nem ül valaki. Végül is, jogos.
06:40
A vonat megáll a tér alatt. Ideje, hogy átszálljak a földalattira, amit itt U-Bahn-nak neveznek. Még több ember, valóságos folyamot alkotva hömpölygünk az aluljáró modern, de rémesen csúszós kőlapjain a mozgólépcső felé. Látom, a hosszú hajú szőke megint fut. Minden reggel fut, hátha elcsíp egy korábbi metrót.
Néha vele futok, az emberfolyó két oldalán mint fürge pisztrángok iramodunk előre. Az ő helyzetét nehezíti, hogy magassarkúban szalad. Ma azonban elértem a csatlakozásomat, nincs miért törjem magam. A lépcső előtt ázsiai arcvonású fiatalember áll az újságjaival egykedvűen, mondhatni reménytelenül. Senki nem vesz tőle, amíg látom.
Csöndes, fegyelmezett, siető emberek mindenütt, amerre csak nézek. Korábban sosem volt benne részem, talán, aki Pesten él tudja milyen ez, részévé válni az élőlényként lüktető, lélegző, kúszó tömegnek. Városszerte több tízezer munkavállaló lépcsőzik le, liftezik, száll be, utazik, szalad, sétál egyidejűleg. Egy óra múlva még mindig ugyanennyien lesznek.
06:55
Végigmegyek a keskeny, halk és sötét utcán, közben hópelyhek kezdenek szállingózni az égből. Egy kis béke. Ha a félórával későbbi vonattal indultam volna, most is futnom kellene és átöltözés után éppen percre pontosan érkeznék be a munkakezdésre.
Most viszont kényelmesen húzom majd föl a munkaruhámat és még az életmentő kávémat is lesz idő meginni. A régi, de újjáépített épület bejárata már fölém magasodik. Veszek egy mély lélegzetet a tiszta, hideg levegőből, aztán belépek a kórház kapuján.
(Folyt. köv.)
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Vajon tisztában vannak-e azzal, hogy nem szabad forintra átszámolni a svájci frankban, euróban, fontban megkeresett fizetést, hiszen azt Svájcban / Németországban / Angliában kell elkölteni az ottani árakat figyelembe véve?
Miért is kell elmennem a hazámból?
Adósság, munkanélküliségből, a férj és apa külföldön vállal kényszerből munkát... ismerős történet? Sajnos igen. De attól még fájdalmasan egyedi és igaz.
Ha külföldön élsz a legrosszabb esetben még mindig hazamehetsz Magyarországra, ahol van körülötted egy családi, szociális háló, ami talán megtart. Magyarországról nincsen hova visszalépni, ez a bázis, éppen ezért a tét is sokkal nagyobb.
Azt gondoltam, megszokom majd a magyar valóságot, de már be kell látnom: nem megy. Már láttam, hogy nem feltétlenül eleve elrendeltetett dolog a bürokrácia állandó csicskáztatása, a rettegés az adóhivataltól / rendőrtől / bármilyen hivatalos szervtől.
Ezt jó tudni Nagy-Britanniáról
Minden, amit tudni érdemes, linkekkel, adatokkal. Megpróbáltuk összeszedni a hasznos tudnivalókat.
Sajnálom, hogy nem tudom szebben kifejezni és körülírni, de a tény az tény: amit a liverpooli (de ahogy hallom és olvasom, az ország más részein is hasonló a helyzet) fiatalok szórakozás címszóval néha művelnek, az magyar szemnek egészen elképesztő.
Amit tudok tanácsolni mindenkinek: felejtsük el a kelet-európaiak komplexusát! Ugyanazt a munkát tudod végezni külföldön is, amit otthon, amíg beszéled a nyelvet és megvan hozzá a tapasztalatod. És annak a diplomának, aminek otthon nincs értéke, külföldön sem lesz értéke, hiába van belőle három.
Utolsó kommentek