Úton

Nagyon reméljük, a mai posztunk eljut a magyar kormány megfelelő helyeire, és ha eljut, akkor elgondolkodnak egy kicsit Zoltán történetén. Mert nem másról van szó, mint arról, hogy miként herdálja el az ország a tehetségeit, üldözi el a legjobbakat, akik pedig szeretnének itthon maradni és segíteni, de a körülmények teljesen méltatlanok.

Mi mással is jelentkezhetne ma rendszeres amerikai posztolónk, mint a Halloweennel. Szerencsére képeket is készített, úgyhogy a szövegen túl képekben is megcsodálhatjuk az őrületet és kicsit beleérezhetünk, miként is ünnepelnek.

Miként azt mai szerzőnk is megjegyzi, fel-felmerül a bloggal kapcsolatban, hogy inkább az érzelmi megközelítés dominál sokszor, mint a gyakorlati leírások. Ma ezt próbáljuk meg ellensúlyozni egy angliai poszttal, ami ráadásul nem Londonból érkezett. :)

Sokan vannak úgy, mint mai posztunk szerzője, aki férjével hiába gürcölt, mégsem jutott egyről a kettőre. Sőt, néha még az egyen maradás is nehézséget okozott. Így aztán (anyai ágon zsidó származásúként) adódott az ötlet, kipróbálni Izraelt. Kipróbálta, most pedig megírta.

Visszaköltözni Magyarországra legalább akkora elhatározás, mint elhagyni az országot és külföldre menni. Az emberben rengeteg a kérdőjel, de ha szerencséje van, megtalálja a számítását. Tegnap egy olyan levelet közöltünk, melynek szerzője 5 év után költözött vissza Angliából Magyarországra. Akkor megígértük, hogy megmutatjuk azt is, milyen érzések kavarogtak Andiban pár héttel a hazaköltözés után. Íme.

(Blogunk történetében ez a 100. poszt. Magunk sem gondoltuk volna, hogy eljutunk idáig, sokat tanultunk minden szempontból ezen idő alatt - a hibáinkból is, amikért így utólag is bocs -, és amiért nagyon hálásak vagyunk nektek. Köszönjük és folytatjuk tovább!)