Sokan vannak úgy, mint mai posztunk szerzője, aki férjével hiába gürcölt, mégsem jutott egyről a kettőre. Sőt, néha még az egyen maradás is nehézséget okozott. Így aztán (anyai ágon zsidó származásúként) adódott az ötlet, kipróbálni Izraelt. Kipróbálta, most pedig megírta.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
wilike20:
A mi történetünk lassan 3 éve kezdődött Magyarországon. Nekünk nem volt lakáshitelünk, csak 3 gyerekünk és albérletünk, amit minden hónapban fizetni kellett.
A munkahelyemen napi 12 órát dolgoztam és a férjem is állandóan dolgozott (az építőiparban), ahol vagy kifizették, vagy nem. Egy szép nap kipattant a fejemből, hogy költözni kéne innen, mert már lelkileg belerokkantunk az állandó harcba az anyagiakkal.
Anyai ágon zsidó vagyok, és hallottam egy lehetőségről, hogy zsidó származásúak és családjuk kivándorolhatnak Izraelbe. Elkezdtem anyagot gyűjteni a neten, ismerkedni Izraelben élő emberekkel és őszintén megdöbbentem, mennyire más a valóságban Izrael, mint amit a médián keresztül közvetítenek róla.
Mivel semmilyen megtakarításunk nem volt, nekünk nagyon nagy csoda volt, hogy az állam segíti a kitelepülőket. Gyakorlatilag a kiutazás nem került egy fillérünkbe sem, sőt az első nyolc hónapban támogatnak anyagilag.
Az itteni élet annyira más, mint amire számítottunk, és annyira vegyes a kép, hogy egyszerre nem is lehet összefoglalni mindent.
Amitől az emberben van egy állandó pozitív hangulat, az elsősorban az időjárás. Egy évben kb. 10 hónapig süt a nap már kora reggeltől. A másik, hogy szinte állandóan parkosítanak, virágokat, fákat ültetnek. Az utcák állandóan buja zöldben játszanak, és virágok pompáznak.
Az emberek hangulata is inkább pozitív. Rettentően szeretnek beszélni és beszélgetni. Amíg tart a jó idő, vagyis szinte egész évben, esténként tele vannak az utcák, parkok, kávézók családokkal, baráti társaságokkal.
És most egy kicsit a megélhetésről. Nos, mi nem gazdagodtunk meg az elmúlt 3 évben, egyszerűen csak nyugodtabban élünk. Én minimálbéren dolgozom, egyelőre takarítok, a férjem pedig az építőiparban dolgozik. Nem minimumon, de a bére még mindig elmarad azokétól, akik már X éve dolgoznak itt.
Egy nappali + 3 kisebb szobás csendes, földszintes lakást bérelünk egy tengerparti városban, kb. fél óra sétára a tengertől, viszont a piac mellett. Ez kb. 175 ezer forintba kerül.
A vízért és a villanyért kb. ugyanannyit fizetünk, mint Magyarországon. Gáz viszont nem kell, illetve a főzéshez egy nagy palack, ami több mint egy évre elég és körülbelül 23 ezer forintra jön ki.
Ketten 650 ezer forintot keresünk, amiből normális szinten megélünk. Vagyis jut ennivalóra, cipőre, ruhára (márkásra), rezsire és lakbérre. Nem kapok sírógörcsöt, hogy miből fizetek rezsit vagy gyógyszert, cipőt, ha hirtelen muszáj költeni rá.
Az albérletbe szerződéskötéskor rögtön bejelentenek és az összes közművet átírják a nevedre. A munkahelyen bejelentve dolgozol.
Sajnos a nyelv kegyetlenül nehéz, rossz érzés szinte analfabétaként létezni, bár folyamatosan küzdjük le az akadályokat és minden nappal egyre többet értünk és tudunk.
A gyerekeimnek nincsenek ilyen gondjai, másfél év alatt elsajátították a nyelvet más-más tudásszinten. Nem könnyű, de sokkal könnyebb…
Persze mi is dolgozunk rajta, hogy továbbléphessünk, és számtalan pozitív példa van előttünk. Ha felkeltettem az érdeklődést, szívesen írok még az országról, mert hihetetlenül színes, érdekes a kép.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Távolinak tűnik az angliai életem
Jó itthon lenni, közel lenni mindazokhoz, akikkel ugyan próbáltunk nem eltávolodni egymástól, mégis távol kerültünk. Jó érzés látni, mennyit támogatást és segítséget kapok mind a barátaimtól és a családomtól, de új ismerősöktől, sőt, teljesen ismeretlenektől is. Nem tudtam pontosan, mit kerestem, amikor hazaindultam, de megtaláltam.
Számomra mindig is fontos volt, hogy tudjam, hova tartozom, miben hiszek és miért teszek dolgokat. Azt hiszem, innen jött minden kétségem, amikor eljátszottam a letelepedés gondolatával. Ez egy gyönyörű ország, fantasztikus, intelligens emberekkel. Őszintén, minél inkább utálni akartam Angliát, annál jobban kötődtem hozzá. De mindig ott volt a kérdés, hogy vajon el tudom-e képzelni itt az életemet – és a válasz: nem.
Még ha engem haza is tud csábítani a mindenkori hatalom, a páromat, akinek ez a hazája, aki itt van otthon, akinek itt van az élete, a családja, a MUNKÁJA, mivel győzzem meg arról, hogy jöjjön velem?
Azt még el is tudom fogadni, hogy a netes rendeléseket valamilyen mértékben megadóztassák, de az, hogy az ajándékba küldött (használt) gyerekcipőre is vámot vessenek ki, azt erős túlzásnak érzem.
Lélekben minden nappal távolodunk
Nem kalandot keresni megyünk ki, ez talán az eddigiekből is kiderült, végleg szándékozunk elhagyni az országot. Dolgozni szeretnénk és nem ijedünk meg attól, hogy ha meg kell fogni a munka végét, mert tudjuk, mindezt meg is fizetik.
Itt él mindenki, aki fontos nekünk. A család, a barátok. Nem mondanám, hogy nagy örömmel szembesülök nap nap után az országban zajló eseményekkel, de meggyőződésem, hogy máshol sem jobb.
Talán már tényleg csak ennyire futja: üres ígérgetésekre, hogy majd egyszer jobb lesz – és nem is jövőre, vagy két év múlva, hanem majd egyszer, valamikor a nagyon messzi, nem is nagyon belátható jövőben. És mindehhez semmi konkrétum, hanem csak egy üres szlogen.
Utolsó kommentek