Visszaköltözni Magyarországra legalább akkora elhatározás, mint elhagyni az országot és külföldre menni. Az emberben rengeteg a kérdőjel, de ha szerencséje van, megtalálja a számítását. Tegnap egy olyan levelet közöltünk, melynek szerzője 5 év után költözött vissza Angliából Magyarországra. Akkor megígértük, hogy megmutatjuk azt is, milyen érzések kavarogtak Andiban pár héttel a hazaköltözés után. Íme.
(Blogunk történetében ez a 100. poszt. Magunk sem gondoltuk volna, hogy eljutunk idáig, sokat tanultunk minden szempontból ezen idő alatt – a hibáinkból is, amikért így utólag is bocs -, és amiért nagyon hálásak vagyunk nektek. Köszönjük és folytatjuk tovább!)
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Andi:
2012. február 9.
Kedves Hozzám Közel Állók!
Hetek óta próbálom magam összeszedni és egy emailben összefoglalni, mi is történt, amióta hazajöttem.
Sokáig nem is tudatosult bennem, miért, csak azt láttam, hogy folyamatosan halasztgatom ennek az emailnek a megírását. Már többször nekikezdtem, és mindig a piszkozatok között kötöttek ki a próbálkozásaim. Pedig sem híreknek híján nem voltam, sem fogalmazási nehézségeim nem szoktak adódni.
Végül ma este, a vonaton hazafelé jöttem rá, mi húzódott a háttérben. Noha mindenki támogatott (vagy aki nem, azt meg sem hallottam), mégis volt mindannyiunkban, beleértve engem is, egy jó adag bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy miként is fog ez elsülni.
Tudat alatt próbáltam a híreket megtartani magamnak, amíg nem láttam, hogy ez az egész tényleg működött. Nem mintha most már kőbe lenne vésve bármi, de ma jutottam el oda, hogy ki merem mondani: m i n d e n r e n d b e n.
Az érkezésem óta csak 6 hét telt el, mégis olyan távolinak tűnik az angliai életem, hogy a januári eseményekről nem csak, hogy nem látom értelmét túl sokat írni, de nem is tudok, mert úgy összemosódott minden.
Nem is csak a fizikai világban, hanem inkább bennem történt sok minden. Egy beszélgetés során felmerült, hogy miként is indultam neki ennek a kalandnak és ennek kapcsán épp ma olvastam el megint a még novemberben a főnökömnek írt búcsúlevelem.
Meglepett az az érzelmi hullám, ami még mindig keresztülhömpölygött rajtam, amikor a döntés meghozatalára gondoltam. Azóta sok tudatalatti gondolat és érzés felszínre került és megfogalmazódott bennem. Hogy miért is volt fontos hazajönnöm, hogy miktől féltem igazából. Így utólag, bár még mindig helytállónak érzem ezeket az érzéseket, kicsit más szemszögből látom a dolgokat.
Például, hogy mit jelent hazajönni. Hogy az itthoniak mennyire nem tudják, vagy nem akarják ezt megérteni. Hogy ugyan jó az itthoni környezet, mégis minden erőmmel védeni kell magam a jó magyar „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitástól… És hogy amint nem hajlandó ezzel azonosulni az ember, milyen gyorsan megjelennek a hozzám hasonló gondolkodásúak a láthatáron.
Hogy tényleg sokat számít, ha az ember beszél angolul, és tényleg nem érdekli a kutyát sem, hogy van-e diplomám, ha elvégzem a munkám rendesen. Persze az, hogy olyan helyre kerültem, ahol így látják a világot, óriási áldás, és köszönetet is mondok érte minden nap.
A mindennapi dolgokkal kapcsolatban röviden csak annyit, hogy Pest déli részén, Pestszentimrén egy kertvégi melléképületből átalakított kis lakásban lakom a nyulaimmal, munkába normális esetben 60-70 perc alatt érek be.
Az iroda Óbudán van, körülbelül 20-25-en vagyunk, ez folyamatosan változik, mert az állandó marketinges, pénzügyes és fejvadász alkalmazottak mellé folyamatosan jönnek külföldi egyetemekről a gyakornokok 6 hónapos periódusokra.
A cég tulajdonosa két hölgy, egy amerikai és egy amerikai-magyar. Mindenféle náció megfordul nálunk, a közös nyelv az angol, épp ezért biztonságban érzem magam és a nyelvtudásom is fenntarthatom.
Itt muszáj elmesélnem, hogy aki nem tudja, hogy magyar vagyok, az britre tippel az akcentusom alapján, valamint aki nem tudja, hogy csak érettségim van, abban csak az a kérdés merül fel, hogy milyen diplomát szereztem.
Ezek furcsán hangozhatnak, de nekem rengeteget jelentenek, mert ez volt a legnagyobb aggodalmam, hogy itthon, az alaposan (nyugathoz képest meg főleg alaposabban) képzett friss diplomások között helyt tudok-e majd állni. Egyelőre jól áll a helyzet. Ezt a hiányt egyébként is hamarosan elkezdem kitölteni, mert jövő héten indul a pénzügyi számviteli iskolám.
A munkahelyem másik nagyon nagy előnye, hogy a sokszínű összeállítás lehetőséget ad az embernek több kultúra és nézőpont megismerésére. Akik külföldi életre adják a fejüket, mindegy, hogy hosszú távra, vagy csak a féléves gyakorlat miatt, mind rendelkeznek azzal a közös tulajdonsággal, hogy eljöttek a saját hazájukból, tehát nyitottak, érdeklődőek, és ha az elején nem is mindig, de idővel sokkal toleránsabbak lesznek.
Ez a rugalmasság és nyitottság köszön vissza a cég vezetésében is. Hogy csak egy példát mondjak, a munkaidő 9-től 5-ig tart, vagy 5-nél annyival tovább, amennyivel 9-nél később ért be az ember aznap reggel.
A pestiségemből még nem sokat érzékelek. Ez volt a másik kérdőjel bennem, hogy vajon hogyan fogom bírni egy kétmilliós város életstílusát. Itt is kegyes volt hozzám a sors, ugyan eltöltök reggel, este egy-egy órát az ingázással, de cserébe egy csendes, teljesen pestietlen helyre jöhetek haza minden nap. Mintha egy vidéki városban laknék, ahol lehet házi tésztát, házi tejet kapni, és a zöldséget a zöldségestől veszi meg az ember.
Az az egy óra mellesleg olvasással olyan gyorsan eltelik, hogy észre sem veszem, megesett már, hogy túlmentem a metrómegállón. Ma reggel akkor eszméltem fel a könyvemből, amikor már mindenki leszállt a buszról a végállomáson.
Jó itthon lenni. Az én kis világom – ennyi év mindig valakikkel együttélés után nagyon jó egyedül lenni.
Jó itthon lenni, közel lenni mindazokhoz, akikkel ugyan próbáltunk nem eltávolodni egymástól, mégis távol kerültünk. Jó érzés látni, mennyit támogatást és segítséget kapok mind a barátaimtól és a családomtól, de új ismerősöktől, sőt, teljesen ismeretlenektől is.
Nem tudtam pontosan, mit kerestem, amikor hazaindultam, de megtaláltam.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Még ha engem haza is tud csábítani a mindenkori hatalom, a páromat, akinek ez a hazája, aki itt van otthon, akinek itt van az élete, a családja, a MUNKÁJA, mivel győzzem meg arról, hogy jöjjön velem?
Azt még el is tudom fogadni, hogy a netes rendeléseket valamilyen mértékben megadóztassák, de az, hogy az ajándékba küldött (használt) gyerekcipőre is vámot vessenek ki, azt erős túlzásnak érzem.
Lélekben minden nappal távolodunk
Nem kalandot keresni megyünk ki, ez talán az eddigiekből is kiderült, végleg szándékozunk elhagyni az országot. Dolgozni szeretnénk és nem ijedünk meg attól, hogy ha meg kell fogni a munka végét, mert tudjuk, mindezt meg is fizetik.
Itt él mindenki, aki fontos nekünk. A család, a barátok. Nem mondanám, hogy nagy örömmel szembesülök nap nap után az országban zajló eseményekkel, de meggyőződésem, hogy máshol sem jobb.
Talán már tényleg csak ennyire futja: üres ígérgetésekre, hogy majd egyszer jobb lesz – és nem is jövőre, vagy két év múlva, hanem majd egyszer, valamikor a nagyon messzi, nem is nagyon belátható jövőben. És mindehhez semmi konkrétum, hanem csak egy üres szlogen.
Itt hat év múlva olyan ország lesz
Azt mondja a miniszterelnök, hogy hat év múlva itt olyan ország lesz, hogy mindenki haza akar majd jönni. Egyelőre két év telt el 2010 óta, és nem nagyon látjuk, hogy abba az irányba indultunk volna el, ami ezt alátámasztaná. Halkan csak annyit tennénk még hozzá: először azt kellene okos intézkedésekkel elérni, hogy legalább ne akarjanak ennyien elmenekülni.
Utolsó kommentek