Nem is igazán történet a mai poszt, hanem egy elkeseredett segélykiáltás – legalábbis mi annak olvastuk. Egy olyan fiatal segélykiáltása, aki már döntött, hogy elindul, és akinek az érvei egyáltalán nem gazdaságiak.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Rita:
Köszönöm szépen, nekem ennyi volt. Elég volt a mindennapos apró, lassan mérgező kompromisszumokból, a „majd megoldjuk okosba’” hozzáállásból, a kis stiklikből (melyekből majd később megszületnek a nagy csalások), a néha egészen morbid politikusi cinizmusból, abból, hogy nincs kiút.
A közélet iránt érdeklődő fiatalként bőven elegem lett abból, hogy minden közszereplő ugyanolyan, álljon bár akármelyik politikai oldalon, elég abból, ami például az (engem még igencsak érintő) oktatásügyben történik, meg abból is, amit a másik oldalon művelnek (kell példa is: a jegybank elnökének tanácsadója, aki végtelen cinizmussal beszél a függetlenség jelentőségéről, miközben az MSZP tagja).
Ha most megkérdeznétek tőlem, miért éppen most lett elegem, nem tudnék konkrét ügyet mondani (bár a miniszterelnök legutóbbi érve, miszerint Magyarországon azért nincs tandíj, mert mindenki kaphat diákhitelt, kicsit felb@szta az agyam), egyszerűen most lett tele az a bizonyos hócipőm.
Mi lesz most? Elmegyek. Elmegyek magam miatt és a majdani megszületendő gyermekeim miatt. Tudom, sok szempontból máshol sem jobb, de egy dologban biztosan: a mindent szétmaró, cinikus urambátyám viszony nincsen.
Biztosan bolondnak néznek majd sokan, de én szeretnék számlát kapni a vízvezeték-szerelőtől, vagy a villanyszerelőtől, én szeretném, ha olyan iskolába járna majd a gyerekem, ahol akár még csütörtökön is van WC-papír a mosdóban, és azt is szívesen végignézném, ahogyan egyszer egy hibázó politikus lemond.
Tudom, hogy a blogon született sok írás elsősorban gazdasági érveket hoz fel, de higgyétek el, ennél vannak fontosabb dolgok is (legalábbis nekem, de mondjuk én hála istennek nem ismerem az igazi mélyszegénységet). Még nincsenek gyermekeim, de pár év múlva szeretnék többet is, és amikor erre gondolok, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy szeretném-e, ha Magyarországon nőnének fel. És egyre gyakrabban „nem” a válasz.
Mielőtt lehazaárulóznak egyes kommentelők, hadd mondjam el, ez nekem is fáj, és sokáig próbáltam mindenféle érveket felhozni magam előtt is a maradás mellett, de ezek az érvek egyre fogytak, míg mára már csak a család, a szülők és a barátok maradtak. Ami nagyon fontos része az életnek (azt hiszem, igazán csak az tudja ezt felmérni, aki már élt külföldön), de a serpenyő másik felében sajnos egyre több minden sorakozik.
Szóval én döntöttem: megyek. Nem mondom, hogy soha nem jövök vissza, mert az ember ne mondjon ilyet, de egyszerűen teljesen kilátástalannak látom azt, hogy a fent leírtak az elkövetkezendő mondjuk 20 évben érdemben megváltozzanak. Én pedig nem szeretnék középkorúként azon keseregni (miközben a vízvezeték-szerelő még mindig nem ad számlát), hogy miért nem próbáltam legalább meg, amikor még lehetett.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Nem hittem volna, hogy ide jutunk
Régebben hallottam történeteket arról, mekkora próbatételnek teszi ki a párkapcsolatokat az, ha az ember külföldre költözik, még akkor is, ha nem a bizonytalanba megy. Soha nem gondoltam volna, hogy ez velem, velünk is megtörténhet, de a jelek szerint mégis csak eljött egy nehezebb periódus. Biztos vagyok benne, hogy át fogjuk vészelni, de mégis nehéz.
Kevesen mérik fel a nyelvtanulás (sőt: a nyelvtudás!) fontosságát, és erre sokszor csak akkor döbbennek rá, amikor már ott állnak egy külföldi városban és rájönnek, hogy az, amit ők nyelvtudásnak hittek, mennyit is ér…
Az ember felelősséget visel a szeretteiért. Uram bocsá’, egy bizonyos kor után már nem feltétlenül szeretne egy szobában lakni idegenekkel (de még egy lakásban sem). Nem feltétlenül szeretné (még rövidebb időre sem) sokkal rosszabb körülmények között látni a gyermekét, mint ahogyan most élnek és nem érzi célnak azt sem, hogy szállodát takarítson, vagy gyorsétteremben süsse a krumplit.
2011 tavaszától voltam munkanélküli, most vagyok ellátás nélküli munkanélküli. Közel 100 helyre küldtem el a pályázatomat, mindegyiknél az "előnyt élvez" kategóriának is megfeleltem. Szóba sem álltak velem! Kétkezi munkára sem kellek, a multiknak koros vagyok, másoknak túlképzett, vállalkozás indításához nem rendelkezem tőkével.
Két éve élem a megálmodott életet
Jelenleg épp Spanyolországban tanulok egy csereprogram keretein belül. Még mindig nem tudom, sikerül-e fedeznem a fennmaradó két évet a tanulmányaimból, de mindent megteszek érte, és ha bárki kérdezi, nagyon szívesen dolgoznék otthon (persze ha találok állást), úgy, hogy engem nem az állam taníttatott, a szüleim pedig rendesen adóznak.
A német élet nyugodt élet, környezetbarátok, és sokkal jobb életet élnek, mint mi otthon. Mikor lesz olyan, hogy egy konyhában min. 3 féle szemetes található??? (bio, papír, üveg) Nem olcsóbbak a dolgok, mint otthon, viszont amikor a leárazás itt tényleg leárazás és olyankor sokkal olcsóbb minden.
Utolsó kommentek