Tulajdonképpen igaza van mai szerzőnknek, aki azt vette észre, hogy a blogon mintha többségükben lennének azok a történetek, melyek a nagyon mélyről induló útrakelők történeteit mesélik el. Ő egy sokfordulós pályázaton jutott ki Angliába, aminek az anyagi biztonságon túl más előnyei is voltak.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Waterloo
Érdekesnek (és egyben valahol szomorúnak is) tartom, hogy a blogon megjelenő írások döntő többsége olyanoktól származik, akik nem kvalifikált munkát végeznek külföldön. Ez természetesen nem az ő hibájuk, félre ne értsetek, ezzel csak azt akartam jelezni, hogy hiányoznak azok a történetek, amikor valaki a szakmájában elhelyezkedve, mondjuk egy pályázaton keresztül (vagy éppen a multitól, ahol dolgozik) nyer el egy állást.
Azért gondoltam, hogy leírom röviden a történetem, mert szerintem fontos megmutatni, hogy nem csak az (egyébként érthető) elkeseredésében külföldre menekülő (tulajdonképpen gazdasági menekültnek számító) réteg létezik, hanem mások is elhagyják az országot, igaz, más körülmények között.
Lényeg a lényeg, én egy álláspályázaton keresztül jutottam ki Londonba. Egy multi hirdetett meg állást kint, arra jelentkeztem, és természetesen végig kellett csinálni az ilyenkor szokásos hercehurcát az önéletrajz és a motivációs levél beküldésétől kezdve a több fordulós felvételiztetésen át egészen a végső elbeszélgetésig.
Nem volt egyszerű menet, ha jól sejtem, elég nagy is lehetett a túljelentkezés, de végül sikerült kijutni. Amikor megjött a pozitív válasz, az első örömöt követően persze jöttek az intéznivalók, és az nem volt kevés (magyarországi lakás kiadását elintézni, ezt lemondani, azt átirányítani, stb., nem ragozom, kb. el tudja képzelni mindenki).
Ami viszont nagyon pozitív meglepetés volt, hogy itt, Londonban fantasztikusan segítőkészek voltak a cégénél, mindent elmondtak, segítettek megszervezni, tanácsokat adtak, ha kértem és még sorolhatnám.
A lakásbérlés esetében például kifejezetten jól jött, hogy akadtak kollégák, akik meg tudták mondani egy-egy környékről, hogy érdemes-e arrafelé keresgélni. Bizony itt is, mint mindenhol máshol akár egy-egy utca eltérés is ég és föld lehet – hogy konkrét példát mondjak, Lambethnek vannak olyan részei, ahol bármikor vennék lakást (ha lenne elég pénzem…), és egy-két utcával arrébb akkor se költöznék oda, ha fegyvert szorítanának a fejemhez.
De hasonló kérdés például a tévéelőfizetés (amit az ember magyar fejjel esetleg hajlamos lenne lazán kezelni, holott kötelező, és ha annak ellenére nem fizeted, hogy van akár csak bérelt készüléked, az utcán cirkáló, radarral felszerelt autó elég gyorsan kiszúrja, és aztán jön a levél ronda piros, vastag felszólítással), a mobil, és még sorolhatnám a mindennapi élet apró-cseprő dolgait.
Akárhogy is, nem szerettem volna mást, csak elmondani, hogy azért vannak másfajta történetek is, melyek nem arról szólnak, hogy valaki több idegennel osztozik egy lakáson, vagy esetleg csak egy ágya van, hanem akad olyan is, aki teljesen normális körülmények közé megy. Még egyszer: ez nem a semmiről indulók ellen szól (nagyon becsülöm őket, elképesztő elszántság kell hozzá), inkább csak a képet szeretné teljesebbé tenni.
Ha gondoljátok, és van rá igény, akkor majd egy későbbi írásban részletesebben is mesélek.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Még nincsenek gyermekeim, de pár év múlva szeretnék többet is, és amikor erre gondolok, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy szeretném-e, ha Magyarországon nőnének fel. És egyre gyakrabban „nem” a válasz.
Nem hittem volna, hogy ide jutunk
Régebben hallottam történeteket arról, mekkora próbatételnek teszi ki a párkapcsolatokat az, ha az ember külföldre költözik, még akkor is, ha nem a bizonytalanba megy. Soha nem gondoltam volna, hogy ez velem, velünk is megtörténhet, de a jelek szerint mégis csak eljött egy nehezebb periódus. Biztos vagyok benne, hogy át fogjuk vészelni, de mégis nehéz.
Kevesen mérik fel a nyelvtanulás (sőt: a nyelvtudás!) fontosságát, és erre sokszor csak akkor döbbennek rá, amikor már ott állnak egy külföldi városban és rájönnek, hogy az, amit ők nyelvtudásnak hittek, mennyit is ér…
Az ember felelősséget visel a szeretteiért. Uram bocsá’, egy bizonyos kor után már nem feltétlenül szeretne egy szobában lakni idegenekkel (de még egy lakásban sem). Nem feltétlenül szeretné (még rövidebb időre sem) sokkal rosszabb körülmények között látni a gyermekét, mint ahogyan most élnek és nem érzi célnak azt sem, hogy szállodát takarítson, vagy gyorsétteremben süsse a krumplit.
2011 tavaszától voltam munkanélküli, most vagyok ellátás nélküli munkanélküli. Közel 100 helyre küldtem el a pályázatomat, mindegyiknél az "előnyt élvez" kategóriának is megfeleltem. Szóba sem álltak velem! Kétkezi munkára sem kellek, a multiknak koros vagyok, másoknak túlképzett, vállalkozás indításához nem rendelkezem tőkével.
Utolsó kommentek