Miután a hétvégén szokás szerint nem jelentkeztünk új poszttal, ma vesszük a bátorságot és visszanyúlunk egy péntek késő esti eseményhez. Igen, a londoni olimpia megnyitójáról van szó, és bár azóta eltelt két nap, van, amiért még aktuális lehet az esemény. Legalábbis ez derül ki Péter leveléből, no meg az is, miért érzi úgy, hogy jól döntött, amikor egy éve elhagyta Magyarországot.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Péter:

Javában zajlik az olimpia itt, Londonban, de én mégsem erről, vagy a játékok okozta fennakadásokról szeretnék írni (noha lenne miről), hanem egy pár gondolat erejéig visszatérnék még a megnyitóhoz. Azt gondolom, ugyanis, hogy az nagyon sok mindent elárul arról, miért szeretek jobban élni itt, mint Magyarországon.

Nem akarok foglalkozni most a néha minősíthetetlen magyar kritikákkal (nem a kritizálás ténye, hanem a hangneme volt rémes), sokkal inkább azt szeretném elmondani, hogy mennyire jött át a brit (vagy angol, kinek hogyan tetszik) humor, önirónia és pimaszság a megnyitóünnepségen.

Tulajdonképpen három dolog ragadt meg bennem a több órás eseményből, mindhárom sokat elárul a brit gondolkodásmódról, azt hiszem – legalábbis amennyire az itt töltött elmúlt egy év alapján meg tudom ítélni.

Emberi léptékek

Nem akartam megnézni a nyitóünnepséget, mert különösebben nem érdekel a sport nézése (művelni már annál inkább szeretem), és különösen nem érdekelnek a különböző nyitó- és záróceremóniák. Belenéztem Pekingben a megnyitóba és legutóbb a foci Eb-n is belepillantottam, de egyik sem érintett meg különösebben (nem is néztem végig). Talán azért, mert valahogyan túlságosan művészi(eskedő) volt és nem éreztem közel magamhoz.

Most gondoltam, ha már itt élek Londonban, akkor belenézek (és kicsit kíváncsi is voltam, mit hoz össze Danny Boyle), és őszintén szólva, nem tudtam elszakadni tőle. Az eleje tetszett a legjobban, mert olyan emberi léptékűnek tűnt, a statiszták is, meg persze az egyik nagy kedvenc, Kenneth Branagh.

Egyébként is az a tapasztalatom, hogy az angolok egyre inkább próbálnak figyelni arra, hogy megőrizzenek valamit az emberi léptékből (persze erre nem feltétlenül London a legjobb példa...), és nagyon sok mindenben tapasztalom, hogy kevésbé hajlamosak az öncélú művészieskedésre, mint több európai nemzet.

II. Erzsébet

Valamikor Diana hercegnő halála környékén a brit uralkodói család megítélése olyan mélyen volt, hogy az ember azt gondolta volna, onnan nincs visszaút. Akkor még nem éltem itt, de követtem az eseményeket, és úgy éreztem, hogy a monarchia nagyon mély válságban van, aminek az egyik fő oka II. Erzsébet (és Károly herceg). Nem voltak szerethetők.

Ehhez képest eltelt 15 év, és a 86 éves II. Erzsébetnél aligha van közkedveltebb alakja a brit közéletnek. Nem tudom, láttam-e már embert ilyen tudatosan változtatni a róla kialakított képen, de mindaz, amit az utóbbi évtizedben ezen a téren véghezvitt, azt csak kalaplevéve üdvözölni lehet.

2012 júliusára II. Erzsébet eljutott oda, hogy milliók ünnepelték őszintén (és tényleg őszintén, ezt tanúsíthatom) trónra lépésének 60. évfordulóját, ő pedig képes volt arra, hogy részt vegyen egy vicces kis jelenetben az olimpiai megnyitón Daniel Craig, az aktuális James Bond társaságában. Szerintem teljesen mindegy, hogy ezt a tanácsadói javaslatára tette, vagy egyedül is így döntött volna – 86 évesen ilyen frissnek és nyitottnak lenni, egészen elképesztő teljesítmény!

A csók

Volt egy jelenet, ami megint nagyon sokat elárul arról, micsoda önirónia működik a britekben. Volt egy olyan része a megnyitónak, ahol több csókjelenet volt egymás után vágva, és ha jól emlékszem, valami olyasmi volt a sorrend, hogy Andie MacDowell-Hugh Grant (a Négy esküvő és egy temetésből), Vilmos herceg és Kate Middleton az esküvő után, majd közvetlenül utána Shrek és Fiona.

Ekkor azon túl, hogy hangosan felnevettem, az jutott az eszembe, vajon hány országban engedték volna meg maguknak ezt a finom (igaz, kedveskedő) kis fricskát a leendő király és királyné felé. Azt hiszem, ez egyike volt a klasszikus brit jelenteknek, még ha apróságnak is tűnhetett, de éppen ezért – az elrejtett finom kis fricska.

+ 1 Sex Pistols

Amikor világos lett a rendezői koncepció arról, hogy az évtizedeken átívelő brit popkultúra bemutatása milyen hangsúlyos szerepet kap a megnyitón, élénk találgatás kezdődött a baráti társaságban, hogy vajon lesz-e a rendezőnek mersze betenni a 70-es évek meghatározó zenekarát, a Sex Pistolst.

Angol ismerőseim állították, hogy igen, én meg váltig azt mondtam, hogy egy olyan banda, mely anno őrületes botrányt kavart a God Save the Queen című dalával (benne ilyen résszel, mint: „Isten áldd meg a királynőt/Ő nem emberi teremtés/És nincs jövő/Anglia álmaiban”) nem létezik, hogy bekerülhet II. Erzsébet szeme láttára és füle hallatára.

Persze, hogy bekerült, ami megint csak azt bizonyítja számomra, hogy a britek legendás öniróniája, a fennálló intézményrendszerrel szembeni fricskái a mai napig működnek és köszönik, jól vannak.

Belegondoltam aztán abba is, vajon hogyan nézett volna ki mondjuk egy budapesti olimpia megnyitója, hogy vajon mi, magyarok mit mutattunk volna fel magunkból, de már maga a gondolat, hogy alighanem Koltay Gábor rendezte volna és biztosan sok Erdély és matyóhímzés lett volna benne arra késztetett, hogy ne folytassan a végiggondolást. (Mielőtt nekem esnek az olvasók: semmi baj se a matyóhímzéssel, se Erdéllyel, én inkább a modernitást és az öniróniát hiányolom, de ebbe most nem mennék bele.)

Összefoglalóan csak annyit szerettem volna mondani, hogy a londoni olimpia megnyitója nekem ismét megmutatta, miért jó itt élni Angliában, miért érzem sokkal szabadabbnak magam, miért frissebb a levegő, mint Magyarországon – és miért hoztam jó döntést, amikor útnak indultam.