Sok szempontból a szívünkből szól a mai írás, melynek beküldője szerint a XXI. században bizony már kissé avíttasak azok a nézetek melyek szerint ha magyarnak születtem, akkor sehol máshol nem élhetem az életem, minden körülmények között maradnom kell. Alighanem lesz némi vita, de szerintünk ezek azok a kérdések, melyekről feltétlenül érdemes vitázni.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
SK:
Alkalomszerűen olvasom a blogot, viszont ezt eléggé rendszeresen teszem az utóbbi időben. :) Annyira aktuális az egész téma, hogy nem lehet szó nélkül es figyelmen kívül hagyni. Es ahogy olvasgatom, nem is szokták mások sem...
Menni vagy maradni?
Leszűkítve ez a kérdés.
Olvastam valahol: a hűség döntés kérdése.
Én döntöm el, megyek-e vagy maradok.
Ottmaradni valahol, amit már ismersz, ahol ismernek, amit MEGSZOKTÁL – az mindig könnyebb.
Könnyebb, mint nekivágni az ismeretlennek.
Másoknak meg úgy tűnik, hogy akik elmennek, azoknak könnyebb, mert OTTHAGYNAK valamit, kapu bezár és köd utánam.
Ahány ember, annyi nézet, annyi vélemény, annyi döntés. És annyiféle élet.
Nagyon érdeke, hogy miért kell mégis mindig mindenféle véleményben a kifogásolnivalót megtalálni.
Szerintem a XXI. században, amikor a népvándorlás nyilvánvaló jelenség (kínaiak, törökök, afgánok, szerbek, bosnyákok, lengyelek, magyarok… hogy csak Európában maradjunk, de ki tudja még, mi folyik más kontinenseken, például Amerikában, ahová a mexikóiak vándorolnak), elavultak a régi, berögzült nézetek, hogy magyar vagyok, akkor is maradok, ha a fene fenét eszik is.
Amikor azt látjuk, hogy a hátunkon a saját fánkat vágják, amikor már nem csak a legszegényebb réteget, hanem a polgárit, meg az afölöttit is érinti a lakáshitel visszafizetésének gondja, amikor szinte évtized óta nem emelkedett az átlagbér (az átlagembereknek persze, nem a politikusok, gyógyszergyártó cégek, bankosok és a hozzájuk közeli rétegekre gondolok!), amikor tanárnők és óvónők fizetése a nettó 100 ezer forintot sem éri el (holott az ő vállukon nyugszik a JÖVŐ felnevelésének terhe!!), pedig a boltokban az árak majdnem olyan magasak, mint a szomszédos országban – hát akkor ez már bizony a saját túlélésünkre megy.
Ki tudja, nem ez-e a cél valójában?
A milliárdnyi kisember feje fölött miféle megegyezések vannak?
Ausztriában a vendéglátó- és szállodaiparban alig találni osztrák munkavállalót. Viszont a gazdaságnak ezen ágából jelentős az ország bevétele! Még jó, hogy vannak magyarok, akik akarnak is dolgozni…
Nagy-Britanniában ugyanez a helyzet, a lengyelek (és a magyarok) jelentős részt vállalnak a munkában.
Úgy gondolom, mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy az adott körülményeit hogyan kívánja, és miként tudja megoldani a saját kis életében. Rengeteg kompromisszumot kell kötni így is, úgy is, külföldön is, otthon is.
Még magyarul olvasunk, magyarul beszélünk, magyarok vagyunk, és örülünk, ha magyar szót hallunk külföldön.
Ha mindenki csak arra törekedne, hogy úgy éljen, cselekedjen, hogy az másoknak is jó legyen, de legalábbis ne ártson, akkor már elindulna a javulás útján a világ.
Mindig is önző érdekek, megegyezések, titkos paktumok mozgatták a politikát, ennél fogva a kisemberek életét is. Mert ki akarhatott valaha is háborúzni? Vagy elmenekülni a hazájából? Nonszensz.
Mindenkinek sok szerencsét kívánok a boldoguláshoz!
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Nem csak elkeseredetten menekülők vannak
A lakásbérlés esetében például kifejezetten jól jött, hogy akadtak kollégák, akik meg tudták mondani egy-egy környékről, hogy érdemes-e arrafelé keresgélni. (…) Lambethnek vannak olyan részei, ahol bármikor vennék lakást (ha lenne elég pénzem…), és egy-két utcával arrébb akkor se költöznék oda, ha fegyvert szorítanának a fejemhez.
Még nincsenek gyermekeim, de pár év múlva szeretnék többet is, és amikor erre gondolok, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy szeretném-e, ha Magyarországon nőnének fel. És egyre gyakrabban „nem” a válasz.
Nem hittem volna, hogy ide jutunk
Régebben hallottam történeteket arról, mekkora próbatételnek teszi ki a párkapcsolatokat az, ha az ember külföldre költözik, még akkor is, ha nem a bizonytalanba megy. Soha nem gondoltam volna, hogy ez velem, velünk is megtörténhet, de a jelek szerint mégis csak eljött egy nehezebb periódus. Biztos vagyok benne, hogy át fogjuk vészelni, de mégis nehéz.
Kevesen mérik fel a nyelvtanulás (sőt: a nyelvtudás!) fontosságát, és erre sokszor csak akkor döbbennek rá, amikor már ott állnak egy külföldi városban és rájönnek, hogy az, amit ők nyelvtudásnak hittek, mennyit is ér…
Az ember felelősséget visel a szeretteiért. Uram bocsá’, egy bizonyos kor után már nem feltétlenül szeretne egy szobában lakni idegenekkel (de még egy lakásban sem). Nem feltétlenül szeretné (még rövidebb időre sem) sokkal rosszabb körülmények között látni a gyermekét, mint ahogyan most élnek és nem érzi célnak azt sem, hogy szállodát takarítson, vagy gyorsétteremben süsse a krumplit.
Utolsó kommentek