A beilleszkedés kérdése természetesen az egyik legfontosabb része a külföldre költözésnek, hiszen hiába van az embernek rendes (vagy akár jó) munkája, ha nem találja a helyét új életében. Hasonló problémákkal küzdött meg Zsolt is, aki nem olyan régen él Londonban, és megírta nekünk az első hónapok tapasztalatait.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek,problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Zsolt:
Három hónapja élek Londonban, talán lassan kezd némi rálátásom lenni, hogyan is folynak itt a dolgok, ezért arra gondoltam, leírom tapasztalataim.
Onnan kezdeném, hogy mielőtt idén nyáron kiköltöztem volna (megjegyzem, normális állásba jöttem, szóval nem gazdasági kényszerből menekültem), már többször jártam Londonban, igaz, csak turistaként, mégis, legalább valami halvány elképzelésem volt arról, mi vár rám.
Vagy legalább azt tudtam, hogyan kell bejutni a Gatwickről a városba. :)
Úgy érkeztem ide, hogy akadt szállás is (a munkahelyem segítette szerezni), bár azt az első pillanatban tudni lehetett, hogy átmeneti dologról van szó. (Konkrétan a cégnek volt szerződése egy B&B-vel, így olcsóbban – de még mindig reménytelenül drágán – lakhattam ott.)
Az első pár nap ezzel együtt is elég nehéz volt, emlékszem, az első éjszaka utáni reggelen ültem az ágyam szélén a nyomorultul kicsi, szobának csúfolt lyukban, néztem magam elé és arra gondoltam: most akkor mi a fenét is keresek én itt, magam mögött hagyva otthon lakást, barátokat…??
Nem állítom, hogy az első napok valamilyen őrült eufóriában teltek volna, annak ellenére, hogy nem teljesen ismeretlen helyen és nem is méltatlan körülmények között voltam. De úgy voltam vele, ezt most meg kell szokni és majd biztosan jobb lesz.
Aztán beindult a gőzhenger, mindenféle ügyintézés (ennek részleteivel nem untatnék senkit, de papírokat kellett intézni, bankszámlát nyitni, stb.), a cégnél is el kellett intézni a formaságokat – szóval volt dolog bőven, ami elvonta a figyelmemet attól, hogy esténként egy lyukba térek „haza”, tök egyedül.
London viszont csodálatos! Imádom a nyüzsgést, azt, hogy senkit nem érdekel, mi van rajtad, hogyan nézel ki és azt is, hogy olyan sokféle nép nyüzsög az utcákon. Az, ami másokat esetleg elriaszt, nekem külön vonzerőt jelent.
Ami a beilleszkedést illeti, az első napok nehézségei után (éppen az előbb felsoroltaknak köszönhetően) beindultak a dolgok. A munkahelyemen a kollégák nagyon rendesek (van köztünk mindenféle náció, indiaitól a pakisztánin keresztül – ez nem gyenge párosítás már eleve – egészen a kelet-európaiakig), azt hiszem, elmondhatom, mostanra befogadtak. Akikkel lehet, azokkal pénteken munka után lecsúszik egy (két…) sör a sarki pubban. :)
Legalább ilyen fontos, hogy pár hét eltelte után egyrészt sikerült saját albérletet találni (persze nem nagy, egy apró studio flat), és azért más úgy kinyitni egy ajtót, hogy el tudod hitetni magaddal: HAZAérkeztél.
Másrészt a környéken lassan belőttem magam körül a legfontosabb helyeket: a sarki kisboltot (meg a messzebb lévő nagyot), a péket, az orvosi rendelőt (soha ne legyen szükség rá, de azért nem árt, ha az ember tudja, ki a GP-je), a gyorskajáldát, a fish and chipsest, és még sorolhatnám.
Az emberekkel egyetlen pillanatig nem volt gond (persze még nem vagyok olyan régen itt, szóval lehet, hogy lesz), és most már lassan belakom a lakásomat és a környéket is.
Azt hiszem, elindultam a beilleszkedés útján.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Azt éreztem, megfulladok itthon
Feltöltődve, mosolyogva, kivirulva jöttem haza. Ezt már itthon nem érzem. Magyar leszek egy külföldi országban újra, és remélem, hogy sokáig. Hogy valaha hazaköltözöm-e, nem tudom. Magyar vagyok, szeretem az országomat, de jelen pillanatban nem tudok benne élni.
Egyedülállóként sokkal nehezebb, mint ha valaki a párjával jön ki, és legalább egyikük fizetéséből tudnak spórolni. Már 5 éve, hogy másodszor kijöttem és nem bántam meg. De vannak napok, amikor elgondolkozom, lehet, hogy jobb lett volna átgondolni, mielőtt belevágtam és mindent feladtam otthon.
Itt hihetetlenül fontosak a gyerekek és a családi egység. Ellentétben például egy pesti utcával vagy busszal, itt nem láttam még olyat, hogy az öregek és a kamaszok ellenségesen méregetnék egymást.
Próbáltam otthon boldogulni, de a korai örömöt hamar átvette a mindennapi keserűség. Nem vette be a gyomrom az otthon tapasztaltakat. Féltékenység, megalázó rezidensi munka, még megalázóbb fizetés, katasztrofális ellátási helyzet (…), teljes kiszámíthatatlanság, erkölcstelen hálapénzrendszer. (…)Fél évvel hazatérésem után már újra külföldi állásokra pályáztam.
A kaja árak úgy néznek ki, hogy a hús annyiba kerül mint otthon, az általános élelmiszerek tej, kenyér átszámolva drágábbak, de ahogy kijön az ember az első, amit el kell felejteni, az az átszámolgatás forintra. Ezt mindenki csak hónapok múlva felejti el.
Távolinak tűnik az angliai életem
Jó itthon lenni, közel lenni mindazokhoz, akikkel ugyan próbáltunk nem eltávolodni egymástól, mégis távol kerültünk. Jó érzés látni, mennyit támogatást és segítséget kapok mind a barátaimtól és a családomtól, de új ismerősöktől, sőt, teljesen ismeretlenektől is. Nem tudtam pontosan, mit kerestem, amikor hazaindultam, de megtaláltam.
Számomra mindig is fontos volt, hogy tudjam, hova tartozom, miben hiszek és miért teszek dolgokat. Azt hiszem, innen jött minden kétségem, amikor eljátszottam a letelepedés gondolatával. Ez egy gyönyörű ország, fantasztikus, intelligens emberekkel. Őszintén, minél inkább utálni akartam Angliát, annál jobban kötődtem hozzá. De mindig ott volt a kérdés, hogy vajon el tudom-e képzelni itt az életemet – és a válasz: nem.
Utolsó kommentek