Nagyszerű hozzászólást olvastunk (már megint) a múltkori, a külföldön élő magyarok Magyarországgal kapcsolatos felelősségét firtató posztunknál sokadik tollából (billentyűzetéből), így ezt most utólagos engedelmével közöljük. Tanulságos és elgondolkodtató.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

sokadik:

Az ilyen jellegű szerepvállalás csak akkor ér valamit, ha önkéntes, így elég viccesen hangzik számomra a felvetés, hogy mekkora legyen. Főleg annak ismeretében, hogy a napjainkban nem Magyarországon munkavállaló, azonban onnan származó munkavállalók túlnyomó többsége az életben maradásuk egyetlen lehetőségét látva meg a külföldi munkavállalásban jön ki dolgozni. Azaz, olyat vállalnak, amit nagyon sokan nem mernek, nem képesek rá ott, ahonnan jöttek.

Én most erről a rétegről, azokról, akik nem karrier, még jobb állás, még több pénz, és eleve az anyaország elhagyásának vágya miatt vágnak bele. Ők érzelmileg, lelkileg és anyagilag is leamortizálva, félelmekkel, kétségekkel a szívükben lelkükben jönnek.

A szeretteik, hazájuk hiánya, az idegen nyelv, és gondolkodás, bizony ad még erre egy lapáttal. Mikor tájékozódna, mi is van otthon, bizony nem lelkesíti az, ami hír kijut hozzá. Emiatt általában nagyon hosszú idő, mire egyáltalán meghallja, meglátja azokat a dolgokat, amiket oly jó lenne valahogy átadni, átültetni a HON-ba. Amikor pedig ez megtörténik, azonnal jön a vádaskodás, az irigykedés….

Azaz, amikor hazamész, s nem garasoskodsz a piacon, vagy tényleg csak az érdekel, hogy azt a minőséget vedd meg, amit akarsz, a pénz nem számít (tisztában vagy vele, hogy mindegy mit teszel, neked ez most kell, és ennek itt ennyi az ára), mindjárt irigy szemek vesznek körbe, s azt látják benned, „játszod a gazdagot”, ami nem vagy.

Ha mesélsz arról, mennyi minden milyen jól működik máshol Magyarországhoz viszonyítva, eleve mocskolódásnak tekintik legtöbben. Ha még arról is mesélsz, hogy lehet élni kint akár minimálbérből is, annak ellenére, hogy drága a lakhatás, már nem is hallják, hogy nem az elégedettség beszél belőled, hanem az, mennyire bánt, hogy ezt Magyarországon nem teheti meg senki.

Amikor pedig arról beszélsz, hogy mennyivel olcsóbban tudsz kint étkezni ugyanazokkal a szokásaiddal, mint Magyarországon, akkor egyenesen hazug leszel. Ami pedig a lényeg, ezen véleményeket sosem a szemedbe mondják….

Igen, ez nem a kintiek felelőssége, és mégis. Ugyanis sokan nem képesek kint sem eljutni odáig, amit úgy hívnak: szemléletváltás. Érzékelnek belőle valamit, változnak is, de igazi változás, olyan, ami pozitív előrehaladást jelentene életszemléletükre, az nem történik meg.

A külföldön élők között igen nagy a megoszlás és főleg nagy a széthúzás, sőt a másik lehúzása, mert képtelenek elhagyni, ebben éltek nagyon sokáig az anyaországban. Kihozzák nacionalista szemléletüket, azt, hogy a magyarok felsőbbrendűek, miközben tényleg bunkó, agresszív balkáni állatokként mutatkoznak be. Persze nem ez az általános, de ez marad utánuk, amit nehéz megváltoztatni.

Így azok, akik nem ilyenek vagyunk, is eleve bizalmatlanabbak vagyunk egymással, nem szívesen tartjuk a kapcsolatot valakivel csak azért, mert magyar, hiszen mindannyian rendelkezünk saját, megélt negatív tapasztalattal.

Én speciel folyamatosan keresem a lehetőséget, mit, hogy lehetne átadni abból, ami pozitív, többek között azért tűnök fel időnként egy-egy blogban hozzászólóként. De kinek???? Mindegy mit és hogy írok, az indulatok csatája szinte minden blog.

Bármennyire békésen írom soraimat, ez nem jön át a betűkkel, mindenki azt lát, érez benne, amit ő akar. Mégis folytatom, mert hiszem, hogy az a néhány már itt azért fellelhető nyitott szemmel és szívvel élő, Magyarországon is élő magyar tud ezekből az írásokból valamit profitálni.

Összegezve, ez az egyetlen dolog, amit minden nem Magyarországon élő és dolgozó magát magyarnak valló embernek ajánlok, én pedig e szerint élek.

Ahogy élsz, dolgozol, létezel, az után ítélnek majd meg utánad minden magyart ott, ahol ezt épp teszed. Légy büszke magadra és népedre annyira, hogy hétköznapjaiddal mutasd meg az adott élőhelyeden, mit jelent számodra magyarnak lenni, azaz békében szeretetben, munkával és becsületesen élve ápold anyanyelvedet, úgy hogy közben tiszteletben tartod környezeted hasonló tevékenységeit, és elfogadod kultúrájukat, szokásaikat, hogy ők is el fogadjanak minket.

Nem is igazán a fogadókészség az, ami hiányzik, inkább az, hogy azok, akik látnak minket 4 év után, úgy érzékelik, kár lenne hagyni elveszni azt a nem csak anyagi, hanem szemléletbeli, életfelfogásbeli változást, ami ez idő alatt végbement bennem, és páromban.

A vicces csak az, mi kint pont ugyanúgy élünk, mint ahogy Magyarországon éltünk, de akkor és távozásunkig erre senki nem figyelt fel, azaz inkább csak furcsának tartottak minket. Most azonban érdekes módon nagy figyelem fordul felénk, ha látogatóba megyünk.

Valamilyen változás azonban megindult, érezhető. Mintha az emberek belefáradtak volna a marakodásba, békétlenségbe, jobban figyelnek egymásra, ami nagy melegséggel töltött el bennünket. Az viszont ijesztő, hogy mindenkinek az az első ajánlása, nehogy visszajöjjünk, ha már így megtaláltuk a békés, kiszámítható életünket valahol a világban.