Románia, Írország, Norvégia – e három ország jelzi mai levélírónk útját, azaz nem állíthatjuk, hogy Zitának ne lenne elegendő tapasztalata. Egyszóval alighanem érdemes megfogadni a tanácsát, mely szerint nyitottan, elfogadóan és mosolyogva érdemes csak nekivágni, na és persze felkészülve minden eshetőségre, amire lehet. 

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Zita: 

Én is olvasgatom a leveleket, bejegyzéseket, és úgy gondoltam, megírom az eddigi tapasztalataimat. Hátha van benne némi tanulság.... lehet, hogy kicsit kusza lesz. ;) 

34 éves vagyok, nő, egyedülálló. Először 6 éve kaptam munkát külföldön, történetesen Romániában. Az akkori párommal együtt kaptunk lehetőséget egy újonnan nyitó kaszinó vezetőségében, korrekt fizetésért. 

Kb. egy évig voltunk kint, aztán megszűnt a hely, az utolsó 2 hónapot ki sem fizették (kettőnknek 7000 eurót), így hazamentünk, munka nélkül. Szétküldünk egy halom önéletrajzot, és amikor csörgött a telefon, azt sem tudtuk, honnan hívnak. 

Dublinból hívtak. Az ember elmondta az ajánlatot (ami irdatlanul jól hangzott), sok meló, jó pénz, 24 óránk volt dönteni. Másnap igent mondtunk, egy hét múlva már munkába is álltunk. Mindig pontosan fizettek. 

Írországban ugyan jó lassú a hivatalos ügyintézés, de azért nem a világ vége. Szerettem ott élni. A mai napig Írország az egyik szerelmem. Persze vannak ott is bosszantó dolgok, de azt gondolom, hogy ha valaki kimegy külföldre, akkor alkalmazkodni kell, és nyitottnak lenni oda-vissza. 

Érdemes olyan helyre menni, ahol eleve elfogadóbbak a helyiek és nem azt érzik, hogy elveszed előlük a munkát. Mivel akkor csak dolgozni mentem ki, nem terveztem hosszú távra, ezért hamarosan megint otthon kötöttem ki. 

Több mint egy év után újra Budapesten, már egyedül, de nem bántam. Hirdettem az "igét", hogy mindenhol meg lehet élni, csak bízni kell és pozitívnak lenni, mosolyogni. Szakmát váltottam (edző, jógaoktató), közben egy ideig munkanélküli voltam, lassan tapasztalatot szereztem az új szakmában is és egész jó kis munkahelyem lett. 

De csodák csodája, nem tudtam megélni belőle. Az albérletet fel kellett adjam, a benzint is alig tudtam megvenni a kocsiba. A főnököm, a világ legjobb főnöke majdnem elsírta magát, amikor közöltem vele, hogy 3 év otthonlét után úgy döntöttem, megint útra kelek. 

Ezúttal Norvégiába vezetett az utam. Szerencsére van segítség, mert apukám ezer éve itt él, így van hol laknom és van mit ennem. Nem egészen egy hónapja vagyok itt, nem beszélem a nyelvet, de az angolt igen, és azt itt mindenki beszéli. Volt már két interjúm, az egyik egy szállodai, a másik egy jógaoktatói, és pillanatnyilag úgy tűnik össze fogom tudni egyeztetni őket. Azután jönnek a hivatalos papírok, aztán a nyelviskola. 

Csak ésszel! 

Külföldre menni csak okosan érdemes. Mindig legyen védőháló!!! Ez vagy egy ismerős, barát, családtag, vagy a már eleve otthonról intézett munka. Mindig legyen a bankszámlán pénz, legalább annyi, ami egy hónapra elég. 

Szerintem ha valaki úgy megy, hogy se ismerős, se munka, se tartalék pénz, az nem bátorság, hanem meggondolatlan butaság. Egyértelműen nyitottan, elfogadóan és bármilyen nehéz vagy ijesztő is, mosolyogva!!! :D

 És nem, a világnak nincs vége azért, mert valahová máshová megy az ember.... A Föld elég nagy és túl sok csodálatos hely van ahhoz, hogy be legyünk zárva egy adott városkába. Attól, hogy valaki nyitott a világra, még nem "hazaáruló" vagy mi... ;) 

És még valami... ebbe a minap "szaladtam" bele: 

Szabó Lőrinc - Hazám 

Nem faluba, nem Budapestre

és nemcsak magyarnak születtem,

fél Földre süt a nap felettem,

fél Földdel együtt fed az este.

 

Tanítóm minden, ami él,

apám, a múlt egész világa

s addig terjed hazám határa,

ameddig az agyam elér.

 

Nagyon szegény, ki büszkeségét

más érdeméből lopja ki

s ripacsként a mellét veri

azért, ami helyette érték:

 

én azt szeretném, ha hazám,

e föld, hol mindent, ami ember,

vágytam példázni életemmel,

lehetne egykor büszke rám.