Sokszor elgondolkodtunk már azon, vajon valóban egy helyen akarjuk-e leélni az életünket, vagy szívesen fedeznénk fel időről időre új országokat, városokat, embereket. Kétségtelen, hogy utóbbihoz rugalmasság, nyitottság kell, és nem is feltétlenül akarja mindenki ezt – de mai posztunk szerzője, aki egy korábbi íráshoz kommentben írta meg az alábbiakat, igen. 
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Zita78
Az egyik csajjal beszélgettem, a szokásos “honnan jöttél? miért jöttél? meddig tervezed maradni?” ismerkedő kérdések. A “miért pont Norvégia? miért mész? meddig maradsz?” indulásom előtti kérdéseknél már erősen gondolkodóba estem, hogy valójában hogy is tervezem az egész életem.
Mert ugye annyira nem tervezem, inkább csak alakul. Megy, ahogy megy, én meg áramlok vele. És már egy jó ideje bennem van az érzés, hogy bár nem tudom, meddig maradok (pár évig biztosan) de könnyen lehet, hogy nem ez a végállomás. Sőt, könnyen lehet, hogy nincs is végállomás. Lehet, hogy nem is kell.
Én nagyon szeretek új helyekre menni és maradni egy ideig. Megismerni az embereket, a környéket, a nyelvet, a szokásokat. Komolyan gondolom, hogy a világ nagy és túl sok szép hely van benne ahhoz, hogy egy adott négyzetkilométeren belül éljem le az életem.
Visszatérve a beszélgetéshez, kérdezte ez a lány, Kathrine (nem biztos, hogy így írja) hogy akkor én nem is akarok megállapodni? Mondtam neki, hogy dehogynem. Azt válaszolta, hogy jó, jó, de akkor biztosan nem mostanság, mondtam neki, hogy dehogynem…
És akkor teljesen spontán kijött belőlem egy mondat, az újabb megvilágosodásom mondata: “Nekem a ‘megállapodás’ nem feltétlenül jelenti azt, hogy egyhelyben maradok.”
Ez a mondat elindította a gondolatok lavináját a fejemben. Nekem azt jelenti a „settle down”, hogy van egy pasi, aki hasonlóan gondolkodik a világról, és vele és a leendő gyerekekkel együtt tudjuk felfedezni a világ csodáit.
Szerintem igenis lehet úgy boldog egy család, hogy mondjuk 5-10 évente máshol élnek, sőt talán akkor igazán teljes az élet. Megismerni annyi kultúrát és népet, amennyit csak lehet, mindig tanulni valami újat ismeretlen ismerősöktől. Nem biztos, hogy mindent az iskolapadban kell megtanulni.
Már egy ideje erősödik bennem a ragaszkodás elengedése. Egyre kevésbé ragaszkodom szokásokhoz, helyekhez, tárgyakhoz. NE ÉRTSÉTEK FÉLRE KÉRLEK!!! Ez közel sem azt jelenti, hogy ne szeretném Magyarországot, Budapestet vagy bármelyik másik várost, települést kevésbé, mint eddig, SŐT…
Egyszerűen csak nem hiszem, hogy helytől függne a békém és a boldogságom. Azt vettem észre, hogy ezeket az érzéseket mindenhova viszem magammal. És talán pont ezért nem félek attól, hogy időről időre valahol máshol legyek. Hol rövidebb, hol hosszabb ideig, hol nyaralni, hol dolgozni, hol segíteni, mert belül mindig otthon vagyok.
Ki tudja, lehet, hogy 6-7 év múlva Rióban leszek, vagy Indiában, vagy Afrikában, vagy New Yorkban… vagy az is lehet, hogy 7-8 hónapot itt, 4-5 hónapot otthon… persze az is lehet, hogy nem.
Az ember viszi magával, ami benne van. ha a problémát, akkor azt, ha a szegénységtudatot, akkor azt… és ha a nyugalmat, akkor meg azt. Valóban én is éppen hogy kijöttem otthon a keresetemből, de soha nem kétségbeesésből döntöttem külföld mellett. Lehet, hogy utópisztikus, lehet, hogy megosztó gondolat, de én most így érzem.
Simán lehet, hogy megváltozik majd ez a gondolkodás, ha iskoláztatnom kell a leendő gyerekeimet, nem tudhatom, de tény, hogy talán pont azért, mert sosem kényszerből döntök, ezért én valóban a helyemen érzem magam itt is-ott is-otthon is.
Imádom Budapestet. Imádom Magyarországot. Nehéz otthon élni? Nagyon. Kint könnyebb? Az attól függ. Kint is lehet szarul élni és otthon is lehet jól. Egyértelműen fejben dől el és hozzáállás kérdése. Mondjuk részemről én szívesen elmennék egy bungalóba Afrikába iskolát építeni, ha úgy hozza az élet, és valószínű azt is imádnám.
Az alábbi posztokat ajánljuk:
Napról napra egyre kilátástalanabb a helyzetem, most megint külföldön szeretnék szerencsét próbálni, de ez is nagyon nehéz, rengeteg a csaló állást hirdető és az életkorom miatt is nehéz.
Amikor ki kell fizetni a számlákat, lakáshitelt, a gyerekek dolgait az iskolában, meg ruha is kell rájuk, és nincs miből Magyarországon, akkor igenis lépni kell. Ha máshol találjuk ezt meg, akkor már nem a hazafiasság számít. Ezzel nem az országot fikázzuk, csak nem akarunk nyomorogni, mert mindent a hazáért…
Van külföldi munkám, mégis maradunk
Fél év alatt 53 helyre küldtem el az anyagomat. 12 céghez hívtak be, 8 állásinterjún voltam, ebből 1 cég pedig fel is vett. Mégis maradunk. Egyelőre. Ugyanis az itthoni kényelmes életünket alaposan a feje tetejére állítanánk ezzel a lépéssel. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a részét annyira akarom.
Becsapni az ajtót magunk mögött
Egy jól menő vállalkozás tulajdonosa vagyok, mégis egyre inkább érik az elhatározás: eladok mindent, elég volt, el innen - vagy inkább vissza. Élhetetlennek tartom az országot, pénzzel vagy nélküle mindegy. Folyamatosan az az érzésem, hogy itt minden egy dologról szól: fizess! És persze mindent meg lehet venni.
A spanyol példa és a magyar bűntudat
Ha valaki mindezek mellett vagy ellenére változtatni akar és nehéz döntés előtt áll, azt segíteni kellene. Ha mással nem, azzal, hogy ne akadályozzák a döntéseiben, vagy azzal, hogy a sajnálkozás, és/vagy önsajnáltatás helyett választási alternatívákat kapjon a saját hazáján belül is.
Utolsó kommentek