A dániai International People’s College elsőre (és másodikra is) egészen fantasztikus helynek tűnik, ahol a rengeteg országból összesereglett fiatalok együtt élnek hosszabb-rövidebb ideig. Róbert, aki nemrégiben Ausztriáról írt, még egyetemistaként töltött el fél évet Dániában, de amit nem sokkal később leírt, az az eltelt évek ellenére ma is érvényes. Így jó szívvel ajánljuk nektek is!
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek,problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Róbert:
2001. augusztus 29.-én valami új kezdődött el az életemben. 26 órás szárazföldi, kimerítő utazás után megérkeztem Helsingørbe, az IPC-hez – International People’s College.
A többség, úgy 60 diák, aznap estére már megérkezett, a világ 28 országából. Új közösség formálódott. Négy hónapon keresztül egy épületben éltünk, együtt tanultunk és együtt látogattuk az órákat, közös programokat szerveztünk, együtt étkeztünk s általában sülve-főve együtt voltunk a nap 24 órájában.
Helsingør Koppenhágától körülbelül 40 kilométerre helyezkedik el Észak-Sjaellandon, szemben svéd testvérvárosával, Helsingborggal. A tengerparton, a kikötő szomszédságában „Hamlet vára”, a Kronborg emelkedik, impozáns alakjával és erődrendszerével az egyik legkedveltebb turistalátványosság egész Dánia-szerte.
Hamlet, akit Shakespeare drámája tett halhatatlanná, a dán történelem egyik legvitatottabb személyisége; minden évben visszatér a várba, hogy különböző színészek alakjában újra meg újra feltegye a számtalanszor idézett shakespeare-i kérdést: „Lenni, vagy nem lenni?”
Régi, skandináv tengerparti város, gazdag hagyományokkal és eleven kulturális élettel. A maga 60 ezer lakosával dán viszonylatban vidéki nagyvárosnak számít.
A legkorábbi időkben az IPC nagyon szerény helynek számított, mely még nagyban függött a diákok kétkezi munkájától. Peter Manniche, az iskola alapítója hitt abban, hogy diákok különböző országokból, akár azokból is, melyek azelőtt ellenséges országok voltak, és még az első világháborúban ádáz élet-halál harcot vívtak egymással a frontokon, élhetnek, dolgozhatnak és tanulhatnak együtt egy Nemzetközi Népfőiskola kontextusában és égisze alatt.
Már e kezdeti időkben határozott körvonalában rajzolódott ki az iskola máig érvényes célja és mottója, a kissé utópikusan hangzó „international understanding” és az ehhez szorosan kapcsolódó „cross cultural competence”, vagyis egymás megértése, elfogadása és tiszteletben tartása fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül.
Az IPC a dán népfőiskolai hagyomány fő vonalába tartozik – ami Grundtvig és Kold nevéhez fűződik –, avval a lényeges különbséggel, hogy az iskola mára már kizárólag angol nyelvű – természetesen dán nyelvet is oktatnak, de nem hangsúlyosabban, mint bármelyik más idegen nyelvet –, és nemzetközi találkozóhely szerepét tölti be egy sajátos, kultúrák közti aktív párbeszéd és állandó tapasztalatcsere fenntartása érdekében.
A diákok baleset- és életbiztosítását érvényes tartózkodási engedély birtokában 6 hét után az iskola köti meg a törvényhatósági kerülettel – Helsingør kommune –, így az orvosi vizsgálat és ellátás ingyenes, a gyógyszerért viszont fizetni kell.
A dán oktatási törvények értelmében minden diáknak legalább 26 tanórát kell felvennie és látogatnia egy héten, ezt szigorúan ellenőrzik, az ösztöndíjasok esetében pedig több aktivitást, részvételt várnak el, mint azokkal szemben, akik kifizették az egy félévre körülbelül 700 000 forintnak megfelelő költségeket, ami magában foglalja a tandíjat, a napi háromszori étkezést és a szállást, ill. még a közös kirándulások költségeit is.
Az ösztöndíjat nyert diákoknak minden nyolcadik héten 5-6 oldalas beszámolót kell írniuk a dán kormány demokrácia alapítványának – innen kapták ösztöndíjukat –, tapasztalataikról, tanulmányaikról és arról, hogy hogyan használták ki idejüket az iskolában, miként tervezik a jövőben hasznosítani itt szerzett tudásukat, tapasztalataikat.
Az iskola, különböző belső és külső forrásokból tartja fenn magát, ennek részletes taglalása helyett csak egy dolgot említenék meg. Minden év novemberének végén az iskola karácsonyi bazárt rendez a város polgárainak, egyfajta kirakodó vásárt a legkülönfélébb kultúrák termékeiből, jellegzetes apróságaiból, amiket az iskola diákjai hoztak otthonról, hogy evvel is támogassák a következő szemeszterek leendő diákjainak ösztöndíj lehetőségeit.
Könnyen megfértek itt egymás mellett a magyar népi hímzéses kézimunkák és a japán origami színes papírfigurái. A bazárt a különböző kultúrák viseleteiből összeállított divatbemutatók, koncertek, előadások színesítik, az iskola tanárainak, munkatársainak és diákjainak rendezésében és aktív részvételével.
A kurzusok, amikből a diákok választhatnak, leírásuk és meghirdetésük minden nyolcadik hétben, az új órarendre való átállás előtt egy héttel, új szemeszter kezdés idején viszont már egy hónappal megtörténik. A 2001. évi őszi szemeszterben például a következő órák szerepeltek az órarendben, többek között: Dél-amerikai tanulmányok, Amerikai Filmtörténet, Európai Kultúra, Közel-keleti tanulmányok, Afrikai tanulmányok, NGO Világ, Bevezetés Dánia történetébe, politikai rendszerébe; Dánia Skandinávián belül, Dráma, Kórus, Dán Nyelv kezdőknek és haladóknak, Globalizáció, Emberi Jogok, Világvallások.
A tanórákon kívül fontos szerep jut a diákok és a magukkal hozott kultúrák, szokások és viselkedésformák párbeszédében és érintkezésében a szombatonként megrendezésre kerülő kulturális esteknek, mely estek alkalmával a diákok játékosan és ötletszerűen bemutatják országaikat, régióikat, ahonnan jöttek.
Így a „visegrádiak” közös kulturális esten, de külön prezentációk során mutatkoztak be ottlétem alatt. Ez volt a Közép Európai Kulturális Est. Havonta egyszer, péntekenként, a kulturális estekhez szervesen kapcsolódó, de azoknál egyénibb és kötetlenebb ún. amatőr estek megrendezésére is sor került.
Itt láthattunk és hallhattunk rock-koncertet az iskola amatőr együttesének előadásában – mely együttes tagjai az iskola diákjai természetesen –, verseket hallhattunk, láthattunk kisebb színdarabokat, szkeccseket diáktársaink előadásában, de magyar népi és nepáli tradicionális táncokat is; s persze mi magunk is felléphettünk, hiszen mi voltunk a közönség és a fellépők egyben.
Ezeket a vidám és szórakoztató rendezvényeket rendszerint reggelig tartó közös partik követték. Az órarendbe illeszkedtek még az ún. Feature Day-k, vagyis azok a napok – általában 3-4 hetenként ismétlődve –, amikor az egész közösség együtt dolgozott egy speciális témán, kisebb, 7-8 fős csoportokra osztva.
Ilyen témák voltak például: emberi jogok, nemzeti kissebségek helyzete és jogai, NGO szervezetek, szokások és viselkedésformák kultúrák szerint, Népfőiskolák Európában és Ázsiában. A nap végén minden csoport prezentálta munkájának eredményét, transzparenseket és különböző szemléltető eszközöket, vagy akár közös, testbeszédszerű kisebb szkeccseket alkalmazva.
A megjelenés és az aktív részvétel itt is kötelező volt. A csoportok úgy voltak összeválogatva, hogy lehetőleg minden csoport a legkülönfélébb nemzetiségű és kultúrájú diákokból álljon.
Hétköznapokon minden nap, az első két tanóra után, délelőtt 10 és 11 óra között, mindannyian napi megbeszélésre gyűltünk össze az ebédlőben, ahol tízóraink elfogyasztása közben megbeszéltük közös napi teendőinket, közérdekű bejelentéseket tettünk, közös kirándulásainkkal, programjainkkal kapcsolatosan, vagy felköszöntöttünk valakit magunk közül, akinek éppen akkor születésnapja volt.
Iskolai terminológiával ezeket az összejöveteleket Morning Fellowship-ként emlegettük; ilyenkor mindig elénekeltünk egy-két dalt is, zongora kísérettel. Amikor eljöttünk az iskolától, pár nappal előtte emlékkártyákat kezdtünk egymásnak írni.
A nappaliban esténként körbeültük az asztalokat, a kandalló lángfénye táncolt a papírlapokon, s mi a közeli elválás okozta korai szomorúság hangulatában jegyeztük fel töredékes gondolatainkat egymásnak. Csak később, mikor már a buszon ültem Koppenhága és Berlin között, vettem elő ezt a kis emlékkártyát. Itt olvastam, az egyik dán diáktársam nekem írt feljegyzését először, azt írta: „Aki nem volt itt, nem tudhatja, hogy mit tesz ez a hely az emberekkel, aki nem tapasztalta, annak nehéz elmondani, milyen nagyszerű.” És valóban.
Négy hónapig nyújtott otthont ez az iskola 80 diáknak a világ 28 országából. Megtapasztaltunk és magtanultunk valamit egymásról és önmagunkról. Megtanultuk legyőzni előítéleteinket a kíváncsiság, a nyitottság és a közös élmények, gyakran életre szóló barátságok segítségével, amik nem jöhettek volna létre, ha ez az iskola nem ad otthont mindnyájunknak, egyenlő eséllyel.
Megtapasztaltuk, sokan belül eleinte rácsodálkozva, hogy mi magunk is gyökeresen megváltoztunk e négy hónap alatt, hiszen itt olyasvalamit kaptunk, amit az otthoni egyetemeken, főiskolákon nem oktatnak; megtanultunk együtt dolgozni, s örülni minden apróságnak, kedvességnek, ami e munkából és együttlétből fakadt.
Közösségi kötelességeink, takarítások, étkezés utáni mosogatások amúgy lehangoló munkafolyamatai is örömtelivé váltak; az iskola kisugárzása, a légkör, amely mindenkit átjárt ott, új perspektívába helyezett mindent, s nagyon felértékelte, becsessé tette az együtt töltött perceket.
Mindaz az 50 ezer diák, aki az iskola 80 éves története alatt megfordult az IPC nél, bármikor is volt ott, hasonló érzésekkel távozott, mint mi, 2001. december 19-én. Az IPC mindannyiunk életének egy fontos darabjává vált.
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
A család hazautazott és én itt maradtam egyedül, egy, még az otthoninál is nagyobb lakásban, ami teljesen üres. Az első éjszakát néhány törölközőn és takarón a földön töltöttem, kisfiam nekem itt hagyott maciját párnának használva.
Ha nem érzi itt jól magát, esetleg menjen haza így viselkedni. Mire üvöltve közli, hogy ez itt Európa, ő otthon van, a magyarok meg takarodjanak vissza Szibériába, ahonnét jöttek.
Fő problémánk az üzenettel van, amennyiben a semmitmondást annak lehet tekinteni. E 4,5 perc egyetlen üzenete ugyanis az, hogy itt vannak a haverok, a nyár, a buli, minek mennél el.
Külföldön megint meg kell találni azokat a biztos kapaszkodókat, melyek odahaza viszonylag biztosan működnek, legyen az gyerekorvos, háziorvos, a megszokott autószerelő, gázos, és még sorolhatnám.
Határkő hetedhét ország határán
Végezd el a munkát, amit rád bíznak, ha szívatnak, aláznak, tűrd méltósággal, fokozatosan, ésszerűen adagold vissza, és ne maradj egyedül, keresd az egészségesek, ép lelkűek társaságát.
Az első pár nap ezzel együtt is elég nehéz volt, emlékszem, az első éjszaka utáni reggelen ültem az ágyam szélén a nyomorultul kicsi, szobának csúfolt lyukban, néztem magam elé és arra gondoltam: most akkor mi a fenét is keresek én itt, magam mögött hagyva otthon lakást, barátokat…??
Azt éreztem, megfulladok itthon
Feltöltődve, mosolyogva, kivirulva jöttem haza. Ezt már itthon nem érzem. Magyar leszek egy külföldi országban újra, és remélem, hogy sokáig. Hogy valaha hazaköltözöm-e, nem tudom. Magyar vagyok, szeretem az országomat, de jelen pillanatban nem tudok benne élni.
Utolsó kommentek