Úton

Miként azt mai szerzőnk is megjegyzi, fel-felmerül a bloggal kapcsolatban, hogy inkább az érzelmi megközelítés dominál sokszor, mint a gyakorlati leírások. Ma ezt próbáljuk meg ellensúlyozni egy angliai poszttal, ami ráadásul nem Londonból érkezett. :)

Visszaköltözni Magyarországra legalább akkora elhatározás, mint elhagyni az országot és külföldre menni. Az emberben rengeteg a kérdőjel, de ha szerencséje van, megtalálja a számítását. Tegnap egy olyan levelet közöltünk, melynek szerzője 5 év után költözött vissza Angliából Magyarországra. Akkor megígértük, hogy megmutatjuk azt is, milyen érzések kavarogtak Andiban pár héttel a hazaköltözés után. Íme.

(Blogunk történetében ez a 100. poszt. Magunk sem gondoltuk volna, hogy eljutunk idáig, sokat tanultunk minden szempontból ezen idő alatt - a hibáinkból is, amikért így utólag is bocs -, és amiért nagyon hálásak vagyunk nektek. Köszönjük és folytatjuk tovább!)

Levél a levélben (sőt: levelek a levélben) - leginkább így jellemezhetnénk azt az írást, amit Anditól kaptunk, aki volt olyan kedves és megosztott velünk két olyan levelet, amelyben volt főnökének, valamint a saját családjának indokolta meg, miért költözik vissza Magyarországra 5 év után Angliából. Ma az elsőt mutatjuk be.

Angliából érkezett egy levél, melynek szerzője szerint a kormány fiatalokat hazacsábítani kívánó kommunikációja több sebből vérzik. A két legnagyobb, hogy Magyarországon nincs megfelelő munka, illetve hogy a kinti párkapcsolatát ezért senki sem fogja felrúgni.

Mai szerzőnk, Dóri régóta álmodozott arról, hogy külföldi egyetemen tanul tovább, és amikor jött a lehetőség, meg is ragadta - annak ellenére, hogy ismerősei megpróbálták visszatartani, mondván, élete legnagyobb hibáját követi el, amikor nekiindult - először au-pairnek. (A kép illusztráció.)