A nagy rétegek közt a kis rétegbe tartozónak tartja magát kispista2 (aki, mint írja, megtévesztő nickje ellenére nő) azt írta, hogy ő szívesen maradna Magyarországon, ha valaki végre elárulná neki, miként tud becsületes munkával megközelítőleg olyan színvonalon megélni, mint külföldön. Szerintünk nem is olyan kis réteg az, aki így gondolja, ezért is közöljük itt a véleményét.

kispista2:

Szerintem a “külföldre menéssel” kapcsolatban 2 fő szempont létezik:

1.) Van aki úgy gondolja, hogy a magyar “minimálbéresek” pénzéből kitaníttatott fiataloknak kötelessége lenne itthon maradni (legalább pár évet), hogy valamit vissza is adjanak abból amit kaptak.

2.) Sokan úgy gondolják, hogy nem azért tanultak éveken át, hogy minimális pénzből, hónapról hónapra éljenek (nem beszélve azokról, akik güriznek a megélhetésért, de semmi remény arra hogy valaha is tartalékot tudnának képezni a csekély fizetésükből), ezért inkább itt hagyják ezt az országot egy jobb élet reményében.

De szerintem van egy kis réteg is (mondjuk “3.)” pont), ahová én is tartozom. Érettségi után jelentkeztem egyetemre, ahová fel is vettek, de nem iratkoztam be. Az egyetem Pesten van, én pedig az ország keleti feléből származom (ahol a munkalehetőség szinte 0), tehát mindenképpen el kellett költöznöm.

Szüleim egyáltalán nem tudtak támogatni, ezért úgy gondoltam, ha dolgozom pár évet, talán össze tudom spórolni az összeget ami elég lesz ahhoz hogy újra jelentkezzek, és minden felmerülő költséget ki tudjak majd fizetni.

Hát nem így történt… Mert munkahelyet találni (pláne ahol “el is tűrik” hogy tanul az ember) nagyon nehéz, ahová pedig el tudtam helyezkedni akkor, az egy 3 műszakos, sok esetben 12 órás, hétvégés betanított munka volt egy gyárban.

Ezzel nem lett volna baj, de úgy nagyon nehéz félretenni és megélni egyszerre, hogy csak azért keresek a mindenkori minimálbérnél 5000-el (ha sok éjjeli 12 óra vagy hétvége volt akkor 10000-el, de max. 15000-el) többet, mert 3 műszakba járok. Ezen a helyen 9 évig dolgoztam, és nemrég felmondtam a következő okok miatt:

a.) Évekig spórolgattam (ami szerintem nem normális dolog), hogy ki tudjak fizetni egy 4 hónapos tanfolyamot, mert felkészültem arra, hogy ha egyszer megszűnik az állásom, talán hasznát tudom venni (pluszba még szeretek is tanulni).

b.) A cégnél leépítések vannak, de engem nem akartak “leépíteni”, hiszen “túl régóta” vagyok ott. Így áttettek egy olyan részlegre, ahol a betanított munka mellett még súlyokat is cipelnem kellett. (Elnézést, de a felhasználónevem megtévesztő: nő vagyok.)

c.) Párommal együtt (aki ugyan járt egy évig egyetemre, de mikor kiderült hogy tanul, választás elé lett állítva…) ketten keresünk annyit, mint egy kezdő diplomás.

d.) A 8 órás műszakban csak 20 perc szünet volt engedélyezve. Tekintve hogy cukorbeteg vagyok (9 év stressz, hogy magamat is alig tudom eltartani, mi lesz ha gyermeket akarok?) megengedték a 2×20 percet, de a normát amit elvártak, nem lehet teljesíteni ha az ember “kimászkál”...

És egy idő után már nem vicces ha az ember ragaszkodik egy “biztos” álláshoz, de közben az egészsége megy rá.

Most azt tervezem, kimegyek külföldre. Mert nekem se diplomám, se hitelem, se értéktárgyaim, de itthon már jövőképem sincs.

És amiért a “3.)” pontba sorolnám magam: Maradnék ha valaki elmondaná hogyan tudom becsületes munkával biztosítani itthon azt az életszínvonalat, mint külföldön?

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!