A mai írás beküldője Kanadában él gyermekével, akit egyedül nevel. Az első időszak meglepetései után csak kellemes csalódás érte, a munkahelytől kezdve az iskoláig bezárólag mindenhol. 

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Mirtill

Mindegy, kinek van lehetősége elmenni, és külföldön dolgozni, kinek nincs, elsősorban magyarok vagyunk, és akkor mi van… semmi. Éppen a napokban beszélgettem egy indiai fiúval, aki azt mondta, jó az angolom (amit én nem hiszek, ő tökéletesen beszélt), és kiderült, hogy Európában több országban dolgozott már pár évet, és most éppen itt van, Kanadában. 

Szóval a külföldi munkavállalás nem nagy dolog, csak talán nekünk. Ha belegondolok, a nagyszüleim még talán csak a legközelebbi nagyobb faluba mentek át, ha búcsú volt. A magyarországi kommunizmus időszaka sem kedvezett a külföldi munkavállalásnak. Mikor többen, mikor kevesebben, de nemzetek vándorolnak, és ha lehet, miért ne… 

Az én történetem a külföldi munkavállalással két éve kezdődött, a gyermekemmel indultam munkát vállalni Kanadába. Azóta Torontóban élünk. Szerencsésnek éreztem magam, hogy egyedülálló anyaként dolgozhatom külföldön, megismerhetek egy más kultúrát.

Ez nem Európa 

Nagy reményekkel meg is érkeztünk az „Új Világba”, Amerika… uram atyám, ez nem Európa, teljesen más szokások, mentalitás. Kanadában száz féle nemzet él, az első hetekben, amikor metrón utaztunk, olyan érzésem volt, hogy valószínűleg álmodom, mert amikor körülnéztem alig láttam fehér embert. 

A munkám igen egyszerű, étteremben dolgoztam a konyhán. Amikor először megláttam, azt gondoltam, hogyan lehet ez… Magyarországon valószínűleg ki sem nyithattak volna, igen lelakott helynek tűnt. 

A belvárosban étterem étterem hátán, különböző nemzetiségű helyiségek, ameddig a szem ellát, lehet választani. Amerre csak mentem, mindenhol volt, van forgalom. 

Tolerancia a végsőkig

Az átállás könnyen ment, nagyon rendes magyar emberekkel ismerkedtem meg, segítséget kaptam innen-onnan, volt, aki használt bútorral, más tévével, kinek mije volt, azzal segített. 

A munkamorál elég érdekes, senki sem rohan, kapkod, tolerancia a végsőkig, a rasszizmus elutasítása minden szinten (!), és akármerre mentem, a legmagasabb szintű segítőkészséget tapasztaltam.

Az iskola 

A gyermekem első iskolai napja is elég lazának volt mondható, amikor megérkeztünk, a titkárnő mondta, várjunk egy kicsit, amíg jön az igazgató. Kb. 2 perc múlva ott is volt, bementünk egy szobába, elkérte az adatainkat, egy doboz tetején kitöltött egy nyomtatványt, és csak annyit mondott: Isten hozott! 

Ha beteg lenne a gyerek – tette hozzá -, mindenképpen telefonáljak be. Kérdeztem, kell-e igazolás, mondta nem szükséges. Eltessékelt minket az osztályterembe, bemutatta az osztályfőnököt, és elviharzott.  A tanárnővel váltottunk két szót, mosolygott, bemutatta a gyereket az osztálynak és elbúcsúztunk. 

Az oktatás teljesen más alapon működik, nem annyira leterheltek a gyerekek, van gyerekkoruk. Néhány projekten kívül nem volt házi feladat, inkább hagyják őket kinyílni, kinek mihez van tehetsége. Ha viszont tovább akarsz tanulni, minden lehetőséged megvan hozzá a későbbiekben. 

Első év végére a gyerek folyékonyan beszélt angolul, egészen más, nyitott gondolkodással tekint a világra. Előfordult, hogy az osztály 3 napos kirándulásra ment, ami elég húzós összegbe került, szóltam a gyereknek, szólj az iskolában, hogy most ezt kihagyjuk, mert drága. Visszaüzent a tanárnő, hogy amennyit gondolunk, megengedhetünk magunknak, fizessünk be, a többit megoldják, de a gyerek megy és kész. 

Élveztük minden percét 

Talán ebből is látszik, hogy nem sokkal kerestem többet a minimálbérnél (két hét múlva megyünk haza, azért a múlt idő), elég jól megéltünk. Nem vettünk autót, noha nem is az autó drága, sőt, jó áron hozzá lehet jutni, hanem a biztosítás. 

Kirándultunk, a barátainkkal eljártunk múzeumba, amilyen nevezetességet lehetett, megnéztünk. Élveztük minden percét, és minden nap hálát adok, hogy itt lehettünk, megtapasztalhattunk kisebb-nagyobb csodákat. 

Nem tudom, hogyan tovább, de ha lesz lehetőségem, megint elmegyek majd, mert miért ne…? 

Még valamit: a rosszindulatot, acsarkodást verjétek ki a fejetekből, mert az nem vezet semmi jóra. (A rosszindulatú kommentelőkre céloztam.) Egyszerűen csak élvezzétek az életet, mert senki sem tud annyi jót tenni értetek, mint TI saját magatokért. Köszi, hogy elolvastatok.