Valószínűleg igaza van Annának, aki azzal írt nekünk levelet, hogy szerinte elég kevés szó esik a blogon a külföldi beilleszkedés egy vetületéről: a Magyarországon meglévő, és az embert körülvevő háló (orvosok, szakik, stb.) elveszítéséről és külföldi újraszövéséről. 
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek,problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott
Anna:
Sok érdekes írást olvastam már itt, de valahogy mindig az volt az érzésem, hogy valami hiányzik. Aztán valamelyik nap jutott eszembe, mi az, és arra gondoltam, leírom, aztán ha leközlitek, akkor jó, ha nem, akkor meg nem. De kiírom magamból.
Az a lényeg, hogy szerintem a külföldre költözés egy fontos szempontja igen ritkán kerül elő – ez pedig az, hogy külföldön egyedül maradsz. Nem feltétlenül fizikai értelemben, hanem a téged körülvevő emberek, a kialakított, megszokott, téged átölelő háló értelmében.
Mindjárt mondok konkrétumot, mert érzem, hogy ez egyelőre elég homályos. Saját példámat hozom fel. Mi (a férjemmel és a most hároméves kislányommal) Németországban élünk. Két éve költöztünk ki, a férjem itt szerzett munkát (majdnem azt írtam, hogy kapott, de abban valahogy nem volt benne az a rengeteg meló, amit az állásszerzésben fektetett – mindegy is, ez is egy érdekes történet, talán egyszer leírom azt is, ha gondoljátok), mi pedig természetesen jöttünk vele, bár én akkor még nem nagyon tudtam németül.
A nyelvtudás hiánya elég félelmetes is volt, hiszen ez azt jelentette, hogy nyilván én maradtam otthon az akkor egyéves gyerekkel úgy, hogy németül alig beszéltem. Sokszor eszembe jutott, hogy ha valami történik, hogyan fogok mondjuk segítséget hívni.
Szóval kiköltöztünk, eltelt pár hét, és amikor elmúlt az első sokk, akkor jöttem, jöttünk rá, hogy nem csak Magyarországot hagytuk hátra, hanem mindent, ami fenntartott minket: a családot, a barátokat, a gyerekorvost, a védőnőt, és még sorolhatnám.
Egyszer csak ott álltunk és azon vettük észre magunkat, hogy kezünkben telefonnal éppen a magyarországi gyerekorvossal egyeztetünk arról, mit kapjon a hasmenős gyerek, mert… mert… tulajdonképpen a mából visszatekintve nem is tudom, miért, talán a biztos kapaszkodó miatt.
Jó, tudom, hogy nem feltétlenül ez volt a legjobb döntés (és természetesen másnap elvittük az itteni orvoshoz is), de hétvége volt, késő délután volt és szinte reflexből hívtuk a doktornőt.
Tudom, nem nagy dolog, de bennem mégis nagyon mélyen megmaradt ez az eset, mert szerintem megmutatta, hogy mi mindent ad föl az, aki külföldre költözik. Hogy megint meg kell találni azokat a biztos kapaszkodókat, melyek odahaza viszonylag biztosan működnek, legyen az gyerekorvos, háziorvos, a megszokott autószerelő, gázos, és még sorolhatnám.
Azt kell mondanom, nekem az elmúlt két év egyik legnagyobb tanulsága éppen ez volt: hogy mennyire nem könnyű a semmiből újra felépíteni az életed. Talán ezekre nem mindenki gondol, amikor eldönti, hogy külföldön folytatja az életét, pedig szerintem ez is fontos szempont, ami ugyan nem változtat a döntésen, de érdemes rá felkészülni.
Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban
1. A megérkezés
4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát
5. Elvegyülök az amerikaiak között
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Határkő hetedhét ország határán
Végezd el a munkát, amit rád bíznak, ha szívatnak, aláznak, tűrd méltósággal, fokozatosan, ésszerűen adagold vissza, és ne maradj egyedül, keresd az egészségesek, ép lelkűek társaságát.
Az első pár nap ezzel együtt is elég nehéz volt, emlékszem, az első éjszaka utáni reggelen ültem az ágyam szélén a nyomorultul kicsi, szobának csúfolt lyukban, néztem magam elé és arra gondoltam: most akkor mi a fenét is keresek én itt, magam mögött hagyva otthon lakást, barátokat…??
Azt éreztem, megfulladok itthon
Feltöltődve, mosolyogva, kivirulva jöttem haza. Ezt már itthon nem érzem. Magyar leszek egy külföldi országban újra, és remélem, hogy sokáig. Hogy valaha hazaköltözöm-e, nem tudom. Magyar vagyok, szeretem az országomat, de jelen pillanatban nem tudok benne élni.
Egyedülállóként sokkal nehezebb, mint ha valaki a párjával jön ki, és legalább egyikük fizetéséből tudnak spórolni. Már 5 éve, hogy másodszor kijöttem és nem bántam meg. De vannak napok, amikor elgondolkozom, lehet, hogy jobb lett volna átgondolni, mielőtt belevágtam és mindent feladtam otthon.
Itt hihetetlenül fontosak a gyerekek és a családi egység. Ellentétben például egy pesti utcával vagy busszal, itt nem láttam még olyat, hogy az öregek és a kamaszok ellenségesen méregetnék egymást.
Próbáltam otthon boldogulni, de a korai örömöt hamar átvette a mindennapi keserűség. Nem vette be a gyomrom az otthon tapasztaltakat. Féltékenység, megalázó rezidensi munka, még megalázóbb fizetés, katasztrofális ellátási helyzet (…), teljes kiszámíthatatlanság, erkölcstelen hálapénzrendszer. (…)Fél évvel hazatérésem után már újra külföldi állásokra pályáztam.
A kaja árak úgy néznek ki, hogy a hús annyiba kerül mint otthon, az általános élelmiszerek tej, kenyér átszámolva drágábbak, de ahogy kijön az ember az első, amit el kell felejteni, az az átszámolgatás forintra. Ezt mindenki csak hónapok múlva felejti el.
Utolsó kommentek