Az ember megérkezik egy (talán nem is annyira idegen) országba, rosszabb esetben egyedül, és első este ül az ágya szélén, néz maga elé és arra gondol: Úristen, mit keresek én itt? Rosszabb eset, ha a családja otthon marad. Egy ilyen történet következik.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Georg

Már majdnem 30 éves voltam, amikor adódott egy németországi munkalehetőség. Nem volt számomra ismeretlen az ország, többször jártam már ott, a nyelvet is beszéltem, tehát különösebb sokk nem ért, mégis, a mai napig tisztán emlékszem az első pár nap néha gyomorszorító hiányérzetére.

Feleséget és kisgyereket (nem volt még kétéves) hagytam otthon, hogy a munkanélküliség helyett egy viszonylag normális fizetéssel kecsegtető (és éppenséggel szakmába vágó) állást vállaljak, ami ugyan csak időszakos volt, de élt a remény, hogy később esetleg állandó lesz.

Ebben a helyzetben nem is a munka a lényeg, hanem a körülmények: az otthon maradt család, a nem teljesen ismeretlen kulturális és nyelvi közeg és az utóbbi ellenére jelentkező gyomortáji nyomás.

Még amikor elindultam Magyarországról sem gondoltam volna, hogy ez lesz, inkább némi várakozással néztem a dolog elé, persze annak tudatában, hogy hiányozni fog a családom. Azonban akkor még úgy gondoltam, pár hónapot simán kibírunk, és különben is meglátogatnak majd és én is hazamegyek, amikor lehet.

Az első napokat nem kívánom senkinek, a legrosszabbak az esték voltak, amikor csak ültem az ágyam szélén és néztem magam elé, és azon gondolkodtam, mi a fenét keresek én itt? Miért nem vagyok a gyerekem és a feleségem mellett?

Ócska szoba volt (persze legalább egyedül voltam benne, ami egyáltalán nem természetes hasonló helyzetekben), még egy tévé is akadt, de őszintén megvallva semmi sem érdekelt. Nem tudtam őket kiverni a fejemből.

Azzal vigasztaltam magam, hogy ezt is, mint mindent, meg lehet szokni (más kérdés, hogy nem akartam), és majd biztosan belerázódom, hogy majd jobb lesz. Pár hét elteltével (különösen, amikor már lehetett várni a találkozásokat, számolni a napokat, várni, hogy jönnek, vagy azt, hogy én megyek hozzájuk) valamivel jobb is lett, de egyvalamit akkor és ott teljes valómmal átéreztem: a család nélkül nem megy. Nekem nem.

Mindezt csak azért akartam leírni, mert sok olyan családot ismerek, akik már hosszú hónapok, akár évek óta gyakorlatilag elszakítva élnek egymástól – a férj Ausztriában vagy Németországban dolgozik, pár hetente hazajár, otthon van 2-3 napot, majd megy vissza. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen teljesen kilátástalan helyzetekbe kényszerülünk, hogy mennyire méltatlan és embertelen ez az egész – és ha azt kérdezitek, hogy akkor miért mennek: azért, mert nincs választás.

És ez a legszörnyűbb az egészben.