Igen, a nyelvtanulásról lesz ma szó, annál is inkább, mert a szokásosnál is aktuálisabb téma, nekünk pedig igencsak profilba vág. Mert ahány ember, annyi történet, de egyetlen dolgot még sosem hallottunk vagy olvastunk: hogy nyelvtudás nélkül lehetne külföldön boldogulni.

Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra  és szóljatok hozzá ott!

Ha minden szólam igaz lenne, ha minden elvárást komolyan vennének, akkor ma Magyarországon az emberek jó részének legalább egy nyelvet társalgási szinten kellene bírnia (lévén kötelező már a közoktatásban is, felsőoktatásban pedig ugye elképzelhetetlen, hogy valaki ne sajátítson el egy idegen nyelvet – legalábbis elméletben…) 

Ezzel szemben a helyzet immár jó ideje és kitartóan elkeserítő. Egy 2005-ös Eurobarometer-jelentés szerint Magyarországon mindössze a megkérdezettek kevesebb, mint egyharmada (egészen pontosan 29 százaléka) állította (saját magáról!), hogy képes társalgási szinten legalább egy idegen nyelven beszélni. Talán nem is meglepő, hogy ezzel tökutolsók voltunk az Európai Unióban, a britek előtt (csekély különbség, hogy azért ők valamivel kevésbé vannak rászorulva a nyelvtanulásra). 

A helyzet négy évvel később sem változott, egy 2009-es (igaz, 2007-es adatokon alapuló) Eurostat-jelentés szerint Magyarország még mindig sereghajtó az EU-ban, lévén, hogy a lakosság háromnegyede nem beszél semmilyen idegen nyelvet. (Legyünk optimisták, és gondoljuk azt, hogy a 2005-ös felméréshez képest a különbség még inkább a hibahatárnak köszönhető, mintsem a helyzet romlásának.) 

Ekkor Szlovéniában volt a legjobb a helyzet, ahol az emberek 72 százaléka beszél legalább két idegen nyelven (mondjuk volt Jugoszláv tagköztársaságként ez azért nem nagy kunszt). A dobogó második fokán Szlovákia (még ez is érthető…) és Finnország (ez viszont már a tudatos nyelvoktatás magasiskolája) áll, a bronzérmes pedig Litvánia. 

Nem untatnánk titeket több statisztikával, inkább azon lenne érdemes elgondolkodni, mi lehet e siralmas eredménysor oka? Egyfelől nyilván a magyar nyelv jellege (a szláv nyelvek közötti csekély különbségek természetesen nem nehezítik meg a szlovák szomszédok dolgát…), ugyanakkor ez még nem indok (láthatjuk ugye a finn példán). 

Szerintünk a probléma forrása egyértelműen abban keresendő, hogy a mindenkori oktatási kormányzat nem fektet megfelelő hangsúlyt a nyelvtanításra, valamiért csak szóban tartja fontosnak, márpedig így nem lehet előrejutni. 

Hogy csak egyetlen példát, az egyetemi diplomák nagy port kavart kérdését említsük: bár mindenki tisztában van vele, amikor főiskolára, vagy egyetemre jelentkezik, hogy nyelvvizsga nélkül nem kaphatja meg a diplomáját, valamiért nem kevesen gondolták úgy, hogy semmi szükség arra a nyelvtudásra, majd úgyis megoldódik a helyzet. Szomorú, hogy nekik lett igazuk, hiszen végül mégis megkapják majd a diplomát és mehetnek dolgozni – már ha lesz, aki felveszi őket… 

Ha már itt tartunk, egy tegnapi hír, mely szerint EU-felmérések bizonyítják: jobb a nyelvtudása a felirathoz szokott nézőnek. Ehhez képest Magyarországon még mindig bevett szokás a szinkronizálás a mozikban, a tévékről pedig inkább ne is beszéljünk (bár egyes kábeltévék felkínálják az eredeti nyelven történő filmnézés lehetőségét). 

Nem szaporítanánk tovább a szót, hiszen alapvetően a ti véleményetekre, tapasztalatotokra vagyunk kíváncsiak, de a mi tapasztalatunk az, hogy kevesen mérik fel a nyelvtanulás (sőt: a nyelvtudás!) fontosságát, és erre sokszor csak akkor döbbennek rá, amikor már ott állnak egy külföldi városban és rájönnek, hogy az, amit ők nyelvtudásnak hittek, mennyit is ér… 

Szerintetek mennyit? 

Girl in America – egy lány kalandjai az Egyesült Államokban

1. A megérkezés

2. A (fél)készételek országa

3Hogyan váljunk hőssé?

4. Még elcsíptük a klasszikus Amerikát

5. Elvegyülök az amerikaiak között

Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:

Van mit veszítenem

Az ember felelősséget visel a szeretteiért. Uram bocsá’, egy bizonyos kor után már nem feltétlenül szeretne egy szobában lakni idegenekkel (de még egy lakásban sem). Nem feltétlenül szeretné (még rövidebb időre sem) sokkal rosszabb körülmények között látni a gyermekét, mint ahogyan most élnek és nem érzi célnak azt sem, hogy szállodát takarítson, vagy gyorsétteremben süsse a krumplit. 

Már senkinek sem kellek

2011 tavaszától voltam munkanélküli, most vagyok ellátás nélküli munkanélküli. Közel 100 helyre küldtem el a pályázatomat, mindegyiknél az "előnyt élvez" kategóriának is megfeleltem. Szóba sem álltak velem! Kétkezi munkára sem kellek, a multiknak koros vagyok, másoknak túlképzett, vállalkozás indításához nem rendelkezem tőkével. 

Két éve élem a megálmodott életet

Jelenleg épp Spanyolországban tanulok egy csereprogram keretein belül. Még mindig nem tudom, sikerül-e fedeznem a fennmaradó két évet a tanulmányaimból, de mindent megteszek érte, és ha bárki kérdezi, nagyon szívesen dolgoznék otthon (persze ha találok állást), úgy, hogy engem nem az állam taníttatott, a szüleim pedig rendesen adóznak. 

Feladtam az otthoni vívódást

A német élet nyugodt élet, környezetbarátok, és sokkal jobb életet élnek, mint mi otthon. Mikor lesz olyan, hogy egy konyhában min. 3 féle szemetes található??? (bio, papír, üveg) Nem olcsóbbak a dolgok, mint otthon, viszont amikor a leárazás itt tényleg leárazás és olyankor sokkal olcsóbb minden. 

Ahol nem vagyunk rettenetesen egyedül

Most hogy körülnéztünk Európában (én éltem Angliában is egy évet még 20 évesen) és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mi a helyzet, sokkal jobban értékelem az otthoni kisvárosi életet, ahol rám köszönnek az ismerőseim és biciklivel járunk az oviba.

Hogyan jutottunk el addig, hogy elmentünk

Teljesen átlagos családi életet éltünk a „válság” bekövetkeztéig. Elérkezett az idő, hogy a gyerekek mellől végre dolgozni menjek, mert hát a legkisebb is elkezdte az ovit. Na, itt kezdődtek a problémák…

Nem tervezünk sem továbbállni, sem hazamenni

Most hogy sikerült nyélbe ütni a lakhatást és van munka, lesz időnk egymásra és az "igazi" Németországra. Élvezzük, hogy a lakást bútorozzuk éppen, szépen lépésről lépésre. Örülünk egymásnak és annak, amink van. Ha nem lett volna kollégám, üres lakással, szerintem mindezidáig megoldatlan lenne a lakhatásunk. Szerencsésnek mondhatom magunkat.