Akik ellenzik a külföldre költözést, azzal (is) szoktak érvelni, hogy ott az ember mindig bevándorló marad. Ezért is érdekes a mai írás, mely Hamburgból érkezett.
Mondjátok el a véleményetek - akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek,problémáitokat az utrakeloKUKAC gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!
Cinderella:
Én a két diplomám megszerzése után rögtön kijöttem Németországba. Nem ez volt a cél és nem is terveztem maradni, mégis most már két éve itt vagyok. Még egy fél éve is majdnem minden nap haza akartam menni, de közben a politikai viszonyok és az életminőség otthoni romlása miatt mára teljesen lemondtam róla.
Pedig az élet itt sem könnyű. Én egy önkéntes programmal kerültem ki, ami nagyon jó kiindulópontnak bizonyult. A program biztonságot adott, mert fizetett szállásom, zsebpénzem és bérletem volt a tömegközlekedésre.
Ez alatt az idő alatt megismertem embereket és megtanultam németül. Bár igazság szerint a fél év letelte után haza akartam menni, de közben megismertem a barátomat és először csak miatta maradtam kint.
Állást kerestem, ami nagyon nehéz volt és a szállással is csak szerencsém volt. Egy időközben megismert szociális munkás felajánlott nekem és egy lengyel barátnőmnek egy lakást, amiért nevetségesen keveset kellett fizetnünk.
Itt laktam egy évig és ezalatt egyenesbe jöttem. Árultam fagyit és halas szendvicset, és dolgoztam napi 12 órákat egy luxushotelben kisegítő felszolgálóként.
Jól fizettek, de mindeközben kizsigereltek minket teljesen. És nem csak engem, mint külföldit, bár volt, akitől ezt is megkaptam, de valójában minden dolgozóval így bántak.
Abban az időszakban rengeteget gondoltam arra és milliószor kérdeztem magamtól: megéri ez? Minden nap 5-kor kelni egy órát buszozni, éjszakánként kompolni, 12 órát dolgozni, mindössze 30 perc szünettel, miközben úgy beszélnek velem, mint egy idiótával, mert nem tudok 3 tányért egy kézben vinni.
Sokszor leordítottam volna őket: igen, én nem vendéglátóiparit végeztem, de nem vagyok hülye, tanult értelmes ember vagyok, csak nem ebben a szakmában. De sosem tettem, mert a pénz fontosabb volt, mint az önérzet.
Mindemellett megnyugtatott az a tudat, hogy nekem ez csak átmeneti állapot. Bíztam magamban és tisztában voltam a képességeimmel. Minden szabadnapomat munkakereséssel töltöttem, míg végül 3 hónap szenvedés után felvettek szociálpedagógusként egy gyerekotthonba.
Nem álmaim munkája és nem is a végcél, de egy állomás az ahhoz vezető úton. A pénzzel innentől nem volt problémám. A munkaidőm is jobb lett, és beköltöztem a városba egy szép lakásba, de továbbra sem éreztem magam jól.
Ahhoz, hogy megértsd Németországot, sok időt kell itt eltöltened. Én speciel északon élek, ami teljesen más, mint Stuttgart vagy München. Itt sok a munkanélküli és a buta ember és még több a nemzetiszocialista.
Ami jó Németországban: minden hivatalos még a legutolsó csiricsáré ügyről is kapsz papírt, mindig mindenért felemelheted a hangod és senki nem fogja azt mondani, hogy feleslegesen pattogsz.
Vannak jogaid és azt be is tartják többnyire. Persze nekem ezt még nehéz megszoknom, és csak egy idő után kezdtem el élni vele. Például teljesen hülyének néztem a barátomat, mert vett egy tollat és szerinte túl hamar kifogyott belőle a tinta, vissza akart menni a boltba, hogy adják neki vissza a pénzt.
Most úgy őszintén, ki próbálna meg ilyesmit otthon? És itt ez normális. A fizetés teljesen jó még így is, hogy csak 30 órát dolgozom. Mindig pontosan kapom meg a pénzt. Mindent ki tudok fizetni és még félre is tudok rakni. Nem okoz problémát nyaralni menni akár kétszer is az évben, vagy venni egy laptopot, vagy ahogy mások is írták, egészséges ételeket vásárolni.
Az orvosi ellátás megbízható, hangsúlyt helyeznek a megelőzésre, stb. Mindemellett persze itt is rengeteg adót kell fizetni. Ha az ember mondjuk 2000 EUR bruttót keres, akkor durván 1500-at kap kézhez.
Ami nehéz: Minden nap szembesülök azzal, hogy külföldi vagyok. Például a munkahelyemen konkrétan diszkrimináció áldozatává váltam, mikor az egyik szülő közölte a főnökömmel, hogy ő egy „idegennel” nem fog beszélni.
Nem köszönt, ha betelefonált az intézménybe és én vettem fel a telefont nem beszélt velem, sőt a gyereket is annyira ellenem uszította, hogy az teljesen agresszívvá vált az irányomba.
Hogyan reagált a munkaadó? Figyelmeztették az anyát, hogy ha nem változtat a viselkedésén, a gyereknek mennie kell az intézményből. A helyzet valamennyire normalizálódott, de a mai napig vannak problémáim az illetővel.
Igaz januártól megint váltok és immár a cégen belül kerülök jobb pozícióba. Ez egy szélsőséges eset volt, de gyakorlatilag nap mint nap van, hogy az emberek értetlenül néznek rám mikor mondok valamit, vagy beszólnak pedig tudom, hogy pontosan értik, amit mondok. Mindez nagyon rosszul tud esni néha.
Mégis megéri maradni. Mert ezt még mindig könnyebb elviselni, mint egy diktatúrává süllyedt Magyarországon élni.
Ha tetszett, az alábbi posztokat is ajánljuk:
Abban az országban, ahol élni akarok, szégyen az, ha valaki csal, mert annak, aki rendesen dolgozik, nem kell rettegve várnia hó végén a számlákat, annak nem kell döntenie a gáz- és a villanyszámla kifizetése között.
Otthon úgy éreztük, nincsen már ránk szükség, teherré váltunk az országnak, pénzünk alig – szóval nem éreztük, hogy kiegyensúlyozott, boldog nyugdíjas évek várnak ránk. Jön a tél, és nagyon nem szerettük volna azt számolgatni, hogy eszünk vagy fűtünk.
Hatalmas buli és több is annál
Mi magunk is gyökeresen megváltoztunk e négy hónap alatt, hiszen itt olyasvalamit kaptunk, amit az otthoni egyetemeken, főiskolákon nem oktatnak.
A család hazautazott és én itt maradtam egyedül, egy, még az otthoninál is nagyobb lakásban, ami teljesen üres. Az első éjszakát néhány törölközőn és takarón a földön töltöttem, kisfiam nekem itt hagyott maciját párnának használva.
Ha nem érzi itt jól magát, esetleg menjen haza így viselkedni. Mire üvöltve közli, hogy ez itt Európa, ő otthon van, a magyarok meg takarodjanak vissza Szibériába, ahonnét jöttek.
Fő problémánk az üzenettel van, amennyiben a semmitmondást annak lehet tekinteni. E 4,5 perc egyetlen üzenete ugyanis az, hogy itt vannak a haverok, a nyár, a buli, minek mennél el.
Külföldön megint meg kell találni azokat a biztos kapaszkodókat, melyek odahaza viszonylag biztosan működnek, legyen az gyerekorvos, háziorvos, a megszokott autószerelő, gázos, és még sorolhatnám.
Utolsó kommentek