Elindultunk, és ennek sok oka van, de a legfőbb, hogy nem látjuk a jövőnket ebben az országban. Nem vagyok, nem vagyunk egyedül, mást ne mondjak, a Tárki minapi felmérése szerint minden ötödik felnőtt magyar tervezi, hogy elmegy az országból, de úgy, hogy talán vissza sem jön.

Ha ez nem lenne elég, a 30 év alattiak fele mondta azt, hogy indulna, ha lehet, inkább előbb mint utóbb. Hát jelentem, itt vagyok, az 50 (na jó, 48) százaléknyiból egy ember.

Mivel ez egy blogindító bejegyzés, nem akarom túl hosszúra nyújtani (remélhetőleg, lesz még elég időnk és módunk beszélgetni), de remélem, ott fent, a magasban (a Kossuth tér magasában) üldögélő urakat nem lepte meg nagyon ez az arány. Lehetne (és nem kizárt, hogy lesz még) rosszabb is.

A miértekről számtalan szó esett már, ha szétnézek magam körül, akkor azt látom, hogy a reménytelenség, a kilátástalanság a legfőbb hajtóerő, meg persze az, hogy a fenének sincsen kedve visszafizethetetlen adósságokba dönteni magát, vagy teljesíthetetlen kötelezettségeket vállalva aláírni, hogy szakállas vénember lesz, mire kiteheti a lábát az országból az ösztöndíjért cserébe.

Egyszóval útra kelünk, és szeretnénk ezt veletek közösen megtenni. A blog nem csak a 30 év alatti fiataloknak szól, de elsősorban nekik, nektek. Segítsünk egymásnak, meséljük el, kinek hogyan sikerült (vagy kinek hogyan nem), osszuk meg a terveinket – közösen alighanem könnyebb!

Várjuk tehát a sztorikat, a véleményeket, legyen ez a MI fórumunk - írd meg, merre indultál, hová érkeztél, vagy ha még nem indultál el, akkor merre mennél, legyen az Ausztria, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, vagy akár az Egyesült Államok... bárhol a világon.

Ahova írhattok: utrakelo@gmail.com. Vagy csatlakozzatok a Facebookon egy most induló közösséghez, legyetek az elsők közt!