Úton

Jönnek a levelek az utrakelo@gmail.com címre (ide írhatsz te is, ha történeted, vagy kérdésed van), amiből mára Dave sztoriját válogattuk ki, amiből sok egyéb mellett az is kiderül, hogyan lehet külföldi munkát találni Magyarországról.

Dave:

32 éves srác vagyok. Olvastam a blogot, és szeretném pár, saját életemből merített gondolattal segíteni a fiatal (vagy akár idősebb), tanácstalan embertársaimat. Egy pozitív példa következik.

Ott kezdeném, hogy egyetem után volt szerencsém 1,5 éves munkagyakorlatot eltölteni az USA-ban. De nem is igazán nevezném szerencsének. Az ilyen fajta lehetőségek szerintem ma már minden felsőoktatási intézmény falán ott lógnak. Kis utánajárással máris eldöntheted, hogy mi is lenne a hozzád legközelebb álló lehetőség (távolság, nyelv, munka tekintetében).

Amint hazajöttem, engem is megcsapott az úgynevezett „culture shock” és nagyon nem találtam a helyem. Belecsöppentem a magyar fiatal, pályakezdők dilemmájába: nincs a képzettségnek megfelelő munka.

Hónapok múlva találtam egy „akármilyen” helyet, csak hogy tényleg be tudjak én is tenni valamit a családi kasszába. Aztán nyomtam az önéletrajzokat: suli, USA, pályakezdő…

Ismét hónapok teltek el, mikor az esélytelenek nyugalmával mentem egy állásinterjúra, ami a végzettségemnek is megfelelő volt. Összejött. Nos, ennél a multi cégnél húztam le 3 évet. A második évben mondták, hogy innen mehetek nyugdíjba, a harmadik évben pedig, hogy bocs, de válság van, nem kell ennyi ember.

Külföld helyett maradtam itthon

Ismét visszaestem az álláskeresés nyomorúságos napjaiba, de egy plusz mondatot beletehettem az önéletrajzomba: 3 év munkatapasztalat. Külföldre akartam kimenni, aztán az utolsó pillanatban jött egy olyan lehetőség, ami maradásra késztetett.

Megint csak segítségképpen, ez a „jött egy lehetőség” körülbelül úgy zajlott, hogy sportolás közben találkoztam egy volt tanárommal, akinek volt egy ismerőse, aki keresett embert… Szerencse is, de elhatározás kérdése is: ha az ember változtatni akar, akkor szinte tudat alatt belemegy olyan szituációkba, amik közelebb viszik célja megvalósításában. Ez sablon, de tényleg így van.

Itt húztam le 2 évet, de anyagilag nem jöttem ki jól, nagyon stresszes volt a meló, úgy voltam vele, hogy keresgélek tovább. Persze munka mellett! Fél évig jártam állásinterjúkra, voltam olyan helyen, ahol jól éreztem magam és biztattak, de nem jött össze. Aztán olyan helyen, ahol 5 perc után éreztem, hogy eldőlt a sorsom. Valahol fölényesek voltak, valahol pedig szuperkedvesek. De soha semmi.

Valaki azt kérdi, hogyan lehet egyáltalán interjúra eljutni, mert sokan panaszkodnak, hogy be sem hívják őket. Annyit tudnék tanácsolni, hogy a különféle munkaközvetítő honlapokat böngésszétek folyamatosan, nap-mint nap.

Ami fontos, hogy próbáljátok a tanulmányaitokhoz és tapasztalataitokhoz lehető legközelebb álló pályázatokat bombázni, a realitás talaján maradva, a képességeitekhez hűen.

Nem volt veszítenivalóm

Aztán a sok keresgélés után szintén interneten találtam egy olyan hirdetést, amit szintén el tudtam volna magamnak képzelni. El is jött az állásinterjú ideje, méghozzá külföldön! Elővettem a higgadtságom, és önbizalommal telve indultam neki ennek a kihívásnak, mondván nincsen veszíteni valóm és maximum egy újabb interjúval leszek tapasztaltabb. Bejött. Nem is akárhogyan.

Eredetileg egy magyar állásról lett volna szó-szintén multi cég, de felajánlottak náluk kint, egy, a szerintük profilomnak megfelelő állást. Most vagyok készülőben és a barátnőmmel fogjuk magunkat, kiköltözünk, még úgy is, hogy ő a bizonytalanra jön ki.

De még így is anyagilag sokkal jobban ki fogunk jönni, mintha itthon gályáztunk volna. Kis reményt kaptunk, hogy meg tudjuk azokat a dolgokat valósítani, amik szerintem minden embernek természetesnek kellene hogy legyenek (nyaralás, kocsi, stb).

Mi a tanulság? Hogy jött össze?

Amit én első és legfontosabb mérföldkőnek tartok, a 1,5 év USA. Óriási előnnyel indul, aki rövidebb-hosszabb időt külföldön tud tölteni akármilyen státuszban! Mai napig hálás vagyok a kinti főnökömnek! A mondás pedig igaz, ezt senki sem veheti el tőled!

Aztán pedig még mindig eldöntheted, hogy itthon szeretnél-e maradni, vagy esetleg visszamennél külföldre.

Szerintem ott éljen az ember, ahol megtalálja a boldogságát.

Szeretem Magyarországot, de nem szeretem azt, amit tesznek vele!

Mondjátok el a véleményetek – akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Bár nem szeretnénk ebből rendszert csinálni, de a tegnapi poszthoz is olyan érdekes és jó hozzászólások érkeztek, hogy érdemes továbbgondolni őket. A gyerekvállalás a mi korosztályunknak ugyan még nem feltétlenül aktuális, de azért az ember életében az egyik legfontosabb szempont. Ezért tetszett meg Pilar hozzászólása.

Pilar:

35 éves jó egisztenciával rendelkező nőként azt mondom, hogy ebben az országban nem merek gyereket vállalni. A lakáshitellel a nyakamon, ilyen egészségügy és oktatás mellett.

A kisgyerekes anyákat nem veszik vissza dolgozni, apunak annyit kell hazahoznia, hogy belegebed. Ez nem élet. És nem is feltétlenül a pénzről beszélek, hanem a jövőtlenségről, az állandó bizonytalanságról.

Nem éltem kint, mindig ellene voltam, hogy idegenként éljek máshol. Az elmúlt pár év viszont megváltoztatta a hozzáállásomat. Sok barátom ment ki, eszükben sincs visszajönni és nem csak a jobb kereset miatt.

Persze lehetne rosszabb is, de az ember gyarló tulajdonsága, hogy arra gondol lehetne jobb is. Kérdezz meg itthon egy idős embert. Mind német nyugdíjas szeretne lenni, ha még életben van egyáltalán, hogy megkérdezhesd. Nekünk milyen nyugdíjas éveink lesznek? Ha csak 18 éves korától nem kezd el félrerakni az ember akkor semmilyen. Ja igen, és nehogy megbetegedj, mert nincs orvos, aki meggyógyítson. Ugyanis elhúztak innen.

Közben pedig minden nap azt olvasod, hogy melyik politikusunk mennyivel keres többet, mint előző évben és amikor nyilatkoznak a tévében olyan kisimult az arcuk, mintha folyamatosan nyaralnának. Csak mondja meg valaki, hogy mit tehetek én, hogy mindez változzon?

Az elmúlt 20 évben minden kormány csak a saját zsebének tömésére használta a hatalmat. Persze nincsenek illúzióim, ez minden országban így van gondolom, de vannak olyan helyek, ahol a “népnek” is hagynak valamit a mézesmadzagon kívül. Inkább fizetnék egy ilyen országnak adót.

És még valami. A munkámból adódóan sokat járom az országot. Vannak olyan falvak, települések, ahol a romák aránya már bőven meghaladja a magyarokét. Segélyből élnek. Van olyan hely, ahol az iskolában 80 százalékban már roma gyerekek vannak. Ez vajon milyen jövőt sejtet??

Mondjátok el a véleményetek – akár itt, a blogon a kommentek között, akár e-mailben - és írjátok meg a saját történetetek, problémáitokat az utrakelo@gmail.com címre, vagy gyertek a Facebookra és szóljatok hozzá ott!

Egész sok hozzászólás érkezett tegnapi posztunkhoz, melyben a kormány fiatalok elvándorlásával kapcsolatos gondolatairól írtunk le pár keresetlen gondolatot. Nagy örömünkre több értékes és továbbgondolásra érdemes hozzászólás is érkezett, ezek közül választottunk ki kettőt, amiket nem szeretnénk "elsüllyedni hagyni", úgyhogy arra gondoltunk, ma beszélgethetnénk e két ellentétes véleményről.

Hundusy:

Nem szoktam kommentálni az otthoniak mindent jobban tudó véleményét a kint élőkről, de utálom ezt az egyre növekvő általánosítást. ("Megismételjük: minden eltelt hónappal, évvel csökken ennek a valószínűsége. Tessék megkérdezni már kint élőket...").

Nos, ha valaki megkérdez engem, kint élőt, elmondom, hogy én igenis haza szeretnék menni, haza is fogok menni. Az összes itt, körülöttem élő magyar barátom is ugyanezen a véleményen van.

Bár alapvetően nem áll szándékunkban a napi eseményekre reagálni, tegnap mégis olyat olvastunk, hogy nem tudunk megállni egy rövid posztot.

A Fidesz szóvivője ugyanis azt találta mondani, hogy "Magyarország néhány éven belül olyan ország lesz, ahova vissza akarnak, és vissza fognak jönni a magyar fiatalok". Selmeczi Gabriella szerint az oktatás reformja, az adórendszer átalakítása és a gazdaság beindítása majd arra sarkall minden fiatalt, hogy mindent eldobva rohanjon haza (utóbbi a mi megfogalmazásunk).

Rossz hírünk van: ez minimum tévedés.

Hosszú levelet kaptunk Beatrixtól, aki még alig volt 20 éves, amikor úgy döntött, kipróbálja magát Angliában. Beszélt angolul, ami persze nagy segítségére volt, és mint mondja, mindenkinek csak tanácsolni tudja a nyelvtanulást, mert az megsokszorozza a lehetőségeket.

Beatrix:

Történetem 2006-ra nyúlik vissza, amikor is az érettségihez közeledtem: amíg minden osztálytársam azt tervezte, hogy melyik egyetemre adja be a jelentkezési lapját, én addig tudtam, hogy nem akarok Magyarországon felsőoktatásra jelentkezni.

Igazából elvágytam, szerettem volna világot látni, de nem igazán tudtam, hogy kezdjek neki. Közben leérettségiztem, és addig is, míg kitalálom, hogy merre, és hogy hogyan, szóval addig is kellett valami kenyérkereseti lehetőség után nézni.